Lukácsy Sándor: A hazudni büszke író. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1995)

A Hymnus és a Szózat

A HYMNUS ÉS A SZÓZAT A Hymnust Kölcsey 1823. január 22-én írta (fejezte be) Csekén. Harminckét éves volt ekkor. 1815-ben költözött Csekére. Az irodalomból meg nem élhetvén, kénytelen volt itt, a kis szatmári faluban, nemesi birtokán gazdálkodni. Távol a műveltség központjaitól, könyvtártól, íróbarátoktól, e „vad s felette magányos” helyen, melyet évente többször körülfogtak a vadvizek és a Tisza áradásai, amikor aztán hetekig késett a posta, s a visszamaradt sártengeren még sokáig csak négy ökör vonta ladikkal lehetett keresz­tülvergődni, Kölcsey börtönnek érezte Csekét, s mindinkább elboruló kedéllyel élt, a kényszerű magányosságot dacból még fokozva is. Ritkán hagyta el szobáját; „volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki...” A Hymnus, a nemzet közös éneke, önkínzó magányban keletkezett. Idősebb költőtársai még ódákban magasztalták a magányosságot, filozofikus és poétái gondolatok sugalmazóját: „Áldott Magánosság, jövel!” (Csokonai); „Ó szent Egyedül valóság!... Téged óhajtlak...” (Berzsenyi) - a csekei költő csak szenvedett a magánytól, melyben rossz közérzet nyomasztotta, és „sötét képek” háborgatták. Bárhová tekintett, csúnyácska hazát látott maga körül, az elmaradottság vadvizeit, országot utak és korszerű intézmények nélkül, pár százezernyi nemest kilencmillió jogfosztott nemtelen terhére élni, zsarnokságot fent, „vad nép” tanyáit alant. Az ország állapota reménytelenséggel töltötte el. Költészetének az elvágyódás lett vezérszólama, elvágyódás a szabad Svájcba, a görög-latin múzsák honába, az eszmények ideálvilá­gába, a halálba, mindegy hová, csak el innét. 1811 -ben írta Andalgások című versét. Boldog, kinek szép hont adának A sors örök törvényei, Hol géniusz szelíd nyomának Láttatnak nyilván jelei. Képzelete bejárta a tájakat, melyeket egy-egy szerencsés pályatárs - Haller, Rousseau, Gessner, Horatius - tett nevezetessé; a magyar költőnek nem jutott osztályrészül a boldog alkotás, mert Itten vérző honunk vidékin Nyögő szél érvén keblihez, Pusztúlt váraknak omladékin A Múzsa búsan tévedez. 115

Next