Lukácsy Sándor: A hazudni büszke író. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1995)
A különböző
takarja, ellenmondó, egymást kizáró, tusakodó rendszereket; ez mind - egy gyűjtőnév alá vonva - nem hathatott Petőfire, nem minősítheti gondolkodását, s a kutatás kötelessége éppen az, hogy a tarkaságból kikeresse azokat az elemeket, amelyek csakugyan hatottak vagy rokon vonásokat mutatnak fel, s kijelölik Petőfi szellemi környezetét. Amíg ezt, a gyér források adta lehetőségek határai közt, tisztázni nem sikerül, addig Petőfiről bármilyen kép távlati pont nélkül, bármilyen mondanivaló kohézió nélkül marad, addig Petőfit voltaképpen néven nevezni sem tudjuk, addig nincs Petőfi-életrajz, vagy csak olyan, amilyen volna Zrínyié Machiavelli, József Attiláé Marx és Freud nevének említése nélkül. Saint-Simon? „Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet...” Ez világos és egyértelmű beszéd: Petőfi e soraiban mást, mint a korabeli egyenlőségi kommunizmus elvének kijelentését, nem láthatunk. Mégis mit mond róla Turóczi-Trostler József? „Saint-simonista atmoszférájú gondolat...” De hiszen Saint-Simon és tanítványai szüntelenül hadakoztak mindennemű egyenlőségi filozófia és politika ellen, a javak egyenlő elosztásának elvét kereken tagadták. Hogyan minősülhet Petőfinél saint-simonista gondolatnak az, amit Saint-Simonék nem vallottak soha? Az ilyen állítás semmit sem magyaráz meg, ellenkezőleg: félrevezet. Saint-Simon, Fourier, Leroux, Pecqueur, Vidal, Granger, elolvastam munkáikat, el még az aprószenteket is: sehol sem tapasztaltam Petőfi szellemrokonságának nyomait. Ellenben: valahányszor Buonarroti vagy egy-egy tanítványa, Achille Roche, Laponneraye, Vignerte és mások munkáit veszem elő, megcsap az atmoszféra, a vágyak, a gondolatok, a törekvések, az indulatok hasonlósága, írásaikat olvasva Petőfi körében érzem magam. Azonos vágyak, eszmények, elszánások, azonos mitológia, Saint-Justtől a Saint-Merry kolostor utcájának hős csapatáig. Saint-Merry kolostor utcája, még áll a megfeketedett gótikus templom, melynek köveit a „száz republikánus gyermek” vére festette pirosra; első párizsi lépteim célpontja volt e templom, ez a szűk utca, s képzeletem gyakran lepergeti a filmet: ha Petőfi eljut Párizsba, bizonyosan ő is elzarándokol oda... Más, aki tehette volna, nem tette meg. Irinyi, noha szisztematikus alapossággal s jegyezgetve járta be Párizs forradalmi emlékhelyeit, a kolostor-utcáról s barikádjairól, melyeken az első piros zászló lengett, nem szól. Egy francia irat van előttem: az Emberi Jogok buonarrotiánus társasága adta ki 1833-ban, a kolostor-utcai hősök halálának első évfordulójára. Petőfi forradalmi költészetének egész motívum sorozatát jegyezhetném belőle ide. Itt, ebben az utcában, a harmincas évek Párizsában (mely Pétrus Borelék költészetének is helye és időszaka) lelem meg Petőfi szellemi égtájának délkörét; a buonarrotiánus tanokban a pontot, mely köré Európa forradalmi ideológiái koncentrikus körökként rendeződnek, távoli, szélső, mégis egy központú körként Petőfi forradalmi ideológiája is. Petőfi forradalmi költészete, a „teljes egyenlőség”, a szociális respublika, a végső forradalom, a piros zászló költészete: buonarrotiánus ihletésű költészet; Petőfi a költészet Blanquija; ha a XIX. századot mint a (szociális) forradalmak századát fogjuk fel, Petőfi a XIX. század költője. Párja nélkül. Kelet-Európábán? Ott. Parasztországban? Abban. Nemzeti problematikájával? Azzal együtt. 296