Magyar Zoltán: Szilágysági Dekameron. Szilágysámsoni tréfás népi elbeszélések és igaz történetek - Magyar Népköltészet Tára 18. (Budapest, 2019)
Bevezetés
46 BEVEZETÉS tezett egy-két olyan mesemondó, aki e gyűjteményt is mindenféle narratív műfajban gazdagíthatta volna, mindazonáltal, mint azt a kötet példája mutatja, e vélhető epikus előzmények és a sámsoni elbeszéléshagyomány a 20. századra sem vesztettek intenzitásukból, és ama lokális jellegzetességüket is megtartották, hogy a szőlő- és borkultúrával összefüggésben műfaji tekintetben leglátványosabban a helyi adomakincsben jutottak kifejeződésre. Ujváry Zoltán a gömöri folklórt gyűjtve és vizsgálva vonta le azt a következtetést, hogy e felföldi tájegység legkedveltebb műfaja az adoma, amely - a mesehagyomány perifériára szorulásával, illetve a helyi cigányság szellemi kultúrájába való alámerülésével - az ottani kisnemesi falvak lakosságának irodalmias szellemi igényét is kielégítette. Gömörben az adoma - írja Ujváry - „a múlt század közepétől kezdődően egy sajátos, irodalmias kultúrát teremtett, amely a néphagyományt és a városi, polgári, iskolai hatást ötvözte egymásba. Gyakran találkoztam még a közelmúltban is olyan adomázó gömöri földművessel, aki egykori nemességét büszkén emlegetve mintha csak Mikszáth műveiből lépett volna elém.”65 S noha a Szilágyság számos szeglete Gömörhöz hasonlóan a néhai hétszilvafás nemesek világa, Szilágysámson esetében nem e speciális társadalmi háttér, hanem a már sokat emlegetett ökológiai környezet hatott az elbeszéléskultúra ilyetén alakulására. A sajátos szilágysámsoni lelkialkatra utal Szilágyi Ferenc is, amikor az egyébként falucsúfoló történetek célpontjának tekintett szomszédos Szért a saját falujához hasonlította: „Pedig mondjam azt, hogy a szériek lelkivilága sokkal jobban megtalált a sámsoniakéval, mert vendégszeretők, nótásak, inkább, mint a mocsai. A mocsolyaiak inkább olyan zárkózottak vótak.”66 Ortutay Gyula nyomán már Hoppál Mihály is felhívta a figyelmet arra, hogy a tréfamester szerepköréhez, illetve általában a komikus történetek elmondásához különleges alkat kell, és nem biztos, hogy minden jó elbeszélő egyforma otthonossággal mozog benne.67 S noha személyes folklórgyűjtői tapasztalataink azt mondatják, hogy kiemelkedő tudású mesemondóink egytől egyig víg kedélyű emberek lévén - a tréfás történetek előadásának is mesterei voltak, a történetmondók „második vonalára” szintén érvényesnek tűnik e kitétel. Az elbeszélők tehetsége és az a lelki késztetés, amellyel 65 Ujváry Zoltán, 1988,6. 66 Szilágyi Ferenc, 2005 (Magyar Zoltán gyűjtése). 67 Ortutay Gyula, 1940, 7.; Hoppál Mihály, 1977, 74.