Marosi Ernő (szerk.): Európa színpadán. Magyarország ezeréves hozzájárulása az európai közösség eszméjéhez (Budapest, 2009)
Veszprémy László: Az első évszázadok
egyáltalán „szulejmáni ajánlat", amely vazallusi állapot elfogadása fejében biztosította volna a magyar állam egységét és fennmaradását. Egyre inkább úgy látszik, hogy a török Porta nem hagyott más lehetőséget a magyar udvarnak, mint a konfrontációt. Ennek megfelelően a fiatal II. Lajos és Mária királyné pártja megkísérelte az ország védelmi kapacitásának növelését, a Habsburgoknak Horvátország védelmébe való bevonását, egy határozottabb és erős kezű királyi vezetésű udvari hadügyi politika kialakítását. Mindez azonban az öröklött szerkezeti problémákra nem kínált megoldást: a mozgósítás lassú és szervezetlen maradt, az ország hadszervezete képtelen volt a több ezer kilométeres határszakasz egyidejű védelmére. A magyar diplomácia érezte a nemzetközi összefogás szükségét, de közös akciókra a mohácsi csatáig nem került sor, s az akkortájt a francia-osztrák ellentétek mentén kiformálódó nemzetközi rendszerben, a nagy európai szövetségekben Magyarországnak nem jutott aktív szerep. A diplomáciai lépések legemlékezetesebb eseménye a magyar (Jagelló) és Habsburg örökösödési szerződés, majd házasság volt (1506, 1515), amelynek alapján Mohács után Habsburg Ferdinánd cseh király és osztrák főherceg magyar király lesz (1526-1564). Nem véletlen, hogy a Mátyás halála után politikai és katonai kényszerpályára került ország hadügyi döntéseiről és lépéseiről máig tartó viták dúlnak: lehetett volna-e most irányt adni a tragédiába torkolló eseményeknek? Esetleg éppen a mohácsi csatában lehetett volna megfordítani az események menetét? Az elemzések sajnos kiábrándítóak, mivel kisebb-nagyobb reformokkal sem lett volna képes az ország egymagában megállítani a török előrenyomulást. Sőt, bebizonyosodott, hogy a magyar király, még ha egyúttal cseh uralkodó is, felesége pedig Habsburg hercegnő, képtelen a szükséges külföldi támogatás megszerzésére. Ennek a jórészt objektív okokon alapuló tehetetlenségnek a mohácsi csatához vezető út is jó példáját nyújtja. A királyi sereg 1526. július 20-án indult el Budáról, s egy hónap alatt a mohácsi síkig jutott, ahol jelentős erőfölényben lévő ellenféltől, kedvezőtlen védelmi pozícióban augusztus 29-én katasztrofális vereséget szenvedett. A vereség súlyát az adta, hogy lefejezte az ország politikai vezetését, élén a királlyal, hét püspökkel és harminc főúrral; két óra alatt megsemmisítette a középkori magyar hadszervezetet. Az ország nem is tudott további ellenállást kifejteni, a szultán zavartalanul foglalta el a fővárost s fosztotta ki a budai királyi palotát. Egy korszak lezárult, még ha a török ekkor kivonult is az országból. Az első évszázadok öröksége Noha a 16. századi kihívásoknak a magyar állam képtelen volt megfelelni, az emberi, anyagi és erkölcsi pusztulás, a hátrányos etnikai mozgások dacára a török előrenyomulás szívós és jelentős túlélési tartalékokkal rendelkező nemesi társadalomba ütközött. Ennek során a mai szemmel nézve avultnak és konzervatívnak látszó eszmerendszerek is át- és felértékelődtek, s az összetartozást, a rendi öntudatot és érdekérvényesítést segítő tényezőkké váltak. A Mohács utáni évszázadokban Werbőczy Istvánnak a rendi és nemesi kiváltságokra vonatkozó nézetei, a hun-magyar azonosság hite, Szent István személyének és koronájának mitizálása, a Szent Korona-tan, a magyar országgyűlés királyválasztási joga nem lebecsülendő alkupozícióba juttatta a Habsburgokkal szemben magyar államiságot képviselő rendeket. A hazai történeti és küldetéstudat egyik meghatározó pillérévé vált a „kereszténység védőbástyája"-eszme, amely a török hódítás végéig valós honvédő hagyományokat, értékeket fogalmazott meg a politika nyelvén. Brodarics Istvánnak a mohácsi csatáról beszámoló emlékirata tanúbizonysága szerint történelmét a magyarság már akkor mint az Európa védelmében a külső ellenséggel szemben „ötszáz éven keresztül saját vezérével és tulajdon költségén" hozott szakadatlan áldozatok történetét szemlélte. 32