Marosi Ernő (szerk.): Európa színpadán. Magyarország ezeréves hozzájárulása az európai közösség eszméjéhez (Budapest, 2009)
Gergely András: Egy nemzet beillesztése Európába (1790-1918)
Egressy Gábor(?): Petőfi Sándor arcképe 1845-1847 körül dagerrotípia, 8,4 x 6,7 cm Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, Ksz. 3702 A legnépszerűbb magyar költő hiteles arcképe - jelentősége vitathatatlan a magyar történelem, irodalom, politika és a fotótörténet számára. Abszolút ikon, a 21. századi tömegkultúra (mass media) és a képtudomány szóhasználatának értelmében. A „legnépszerűbb" jelző természetesen árnyalható, szembeállítva az idősebb kortárssal és atyai jó baráttal, Arany Jánossal, vagy a 20. századi Ady Endrével és József Attilával. Az összehasonlítás közös nevezője mindegyik esetben a népszerűség (közérthetőség) és a történelmi vátos-szerep. Az ifjan elhunyt Petőfi (Kiskőrös, 1822/ 23-Fehéregyház, 1849) már kortársai számára fiatal forradalmár és nemzeti hős, az 1950- es évek marxista hatalmi ideológiája számára plebejusi származása is e pozitív tulajdonságait erősíti. Forradalmiságát meghatározzák a francia felvilágosodás és az 1789-es francia forradalom eszméi, királyellenesség és demokratizmus, „a szellem napvilága". Hazafias, nemzeti vonásai manifesztálódnak a Nemzeti dalban (melyet a közhiedelemmel ellentétben nem olvasott fel a Nemzeti Múzeum lépcsőjén), olykor nacionalizmussá duzzadó hazaszeretete lemérhető az olyan versekben, mint Az Alföld (1844) vagy A Tisza (1847), melyek mai magyarságtudatunkat is megalapozták. Irodalmi demokratizmusa, plebejussága lüktet bordalaiban és népdalstruktúráiban. A 19-20. század fordulóján lehetett rá támaszkodni a Parlament Habsburg-ellenes harcaiban. Rövid, heroikus élete, példája ekkor már mítosz és legenda, melynek egyik szélsősége egy népszerű festmény, melyen a haldokló Petőfi ég felé forduló szemmel, kiomló vérével írja egy sziklakőre: „Hazám" (Petőfi halála, 1875). A másik legenda a „nem is halt meg, most is él" valahol Szibériában. E történet, nem véletlenül, a legutóbbi rendszerváltás után a tudományosság erőltetett látszatával került a nagyközönség elé. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc centenáriumi ünnepségei Petőfi alakját állították előtérbe (még az ugyancsak demokrata Kossuth Lajosnál és még inkább „a legnagyobb magyar" grófnál, Széchenyi Istvánnál is előrébb), már a küszöbön álló kommunista diktatúra és személyi kultusz előjeleként is. Ekkor jelenik meg Horváth Márton könyve, címében ott az új jelszó: Lobogónk: Petőfi (1950). Csúcsához érkezik a különböző társadalmi gyökerű, de baloldaliságukban és újat akarásukban egy platformra kerülő fiatalok, a „fényes szelek" generációjának mozgalma. A költő sziluettje majd az 1960-as és 1970-es évek fordulóján tűnik fel újra, megváltozott politikai kontextusban, amikor hol a hatalmát féltő Kádárrezsim próbálja meg a kissé történelmietlenül kreált Forradalmi Ifjúsági Napok élére állítani, hol a spontánul szerveződő „másképpen gondolkodók" vállalják szobra előtt a gumibotozást és a rendőri előállítást a budapesti Március 15. téren. Ezekbe az 1970- től kezdve szinte állandósuló tüntetésekbe (az utolsó jelentős demonstráció 1988-ban zajlott le) már a fiatalok és a diákok nemzetközi mozgalmainak és különösen az 1968. májusi párizsi eseményeknek a hatása - no meg az 1848/49-es szabadságharcot leverő orosz cári hadsereg és az országot 1945 óta megszálló szovjet csapatok „analógiája" - is belejátszott, s része volt a rendszerváltás előkészítésében. A dagerrotípiát Flesch Bálint fotográfus megfigyelései szerint feltehetőleg Egressy Gábor, Petőfi színésztársa készítette. Mint történelmi dokumentumból felületi szinten talán nem túl sok minden olvasható ki a fényképből a korra nézve. Ikonográfiailag az 1840-es évek férfiruha- és hajviselete lehet talán érdekes; technikatörténetileg a dagerrotípia elterjedésének vitathatatlan jelentősége ebben az időszakban hazánkban. Nyilvánossága ugyan unikum mivoltából adódóan csak korlátozott lehetett (csupán 1870-ben került nyilvánosságra Petőfi Zoltán hagyatékából), képelméletileg és médiumtörténetileg viszont primordiális jelentőségű, hogy a Petőfi-portré hiteles, sőt egyike az első hiteles portréknak Magyarországon. Petőfi Sándor fiziognómiailag letagadhatatlanul ilyen volt, és ha enyhén megbillenő fej tartásából, „mély tűzzel égő, sötét" tekint 200