Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
fogalmazta meg akkor, amikor a XIX. század szellemi abszulutizálása és a költői individuum szinte romantikus felnagyítása ellenében a racionalista XVIII. századhoz fordult, s a Világítótorony-heroizmussal szemben a szellemi közösséghez tartozó írástudó történelmi szerepét és felelősségét hangsúlyozta. Két esztendővel később, amikor Halász Gábor is megírta már első tanulmányát a színesen liberális s mindig megismerni vágyott XIX. század szellemi ancien régime-jéről, melyet a Széchenyiek és Wesselényiek pszichológiai drámája és Vörösmarty tragédiája előzött meg, már ő maga is szellemi szülőföldnek tekintette azt a századot, mely Babits számára a formák bravúrját és a hajszálfinom elemzéseket megvalósító individuum szabadságának jelképe volt. A neuralgikus pont megszűnésével Halász értékrendje annyira közel került Babitséhoz, hogy a Babitsról, az esszéíróról készített elemzés mester és tanítványa kettős portréjaként is értékelhető. Ez a magyarázata annak, hogy a Babits-esszék 1905-ben Szagokról, illatokról címmel kezdődő sorozatának elemzésében Halász Gábor a saját koncepciójával megegyező pontokat kereste, s már meg tudta bocsátani nagy elődjének, hogy az a műfajok rangsorában abszulút elsőbbséget adott a líra görögöktől a középkori himnuszköltőkig s a romantikus „költőrajoktól” a századvég nagy magányosaiig vezető vonulatának. És meg tudta már érteni azt a Játékfilozófiát is, mely platóni dialógusok alapján építette fel a műalkotások értékelveit, s azt az esszéremeket, melyet Szent Ágostonnak az esszé ősképeként értelmezett, a „lélek vetkőzését” ábrázoló Vallomásai alapján a homo christianus személyes drámájáról 1917-ben készített Babits. A Babits-esszék elemzése tehát a kiegyenlítődés felé vezette a nemzedéki kérdés e vitáját. Halász azonban az „aktuális klasszicizálás” eszményét keresve tovább folytatta a generációs problémák megfejtését, többek között abban az elemzésében, melyet a Trencsényi Waldapfel Imre szerkesztésében megjelent Pásztori magyar Vergilius című kötetről, illetve annak eredetileg az Argonautákba szánt (Vas István, Radnóti, Keszi Imre és Devecseri Gábor készítette) fordításairól, valamint a néhány esztendeje számára még „váratlan röhögőkedvéről” ismeretes Devecseri Gábor Catullus-fordításairól a Nyugatnak készített el. De megjelent a „nemzedéki” elemzések sorában Mátrai László és Képes Géza is, előbbi Modern gondolkodás című, az európai kultúra válsága ellenében az életképességet és az integritást hirdető művével, utóbbi pedig jelképes címválasztású Napnyugati madarak című fordításkötetével. Megint az irodalomtudós Saját nemzedéke vitáinak elemzése közben egy másik történelmi idő: a múlt század első harmada esztétikai összecsapásainak világát is megidézte Halász Gábor. Az alkalmat a száz éve halott Kölcsey centenáriumi ünneplése teremtette meg, hogy Halász írása a felvilágosodás alkonya és a reformkor felfelé ívelő periódusa nagy kritikus-esszéírójának műveit és magáin tói pedánssá formált szellemét elemezze. Méghozzá egy eleddig egyedülálló szempont: a legmagasabb szintű, Kölcsey által „szeszélynek” nevezett irónia megnyilvánulásai alapján. Ez az „ostornyeles” kritikus ugyanis, aki a magyar esszé első, a nemzeti felelősségtudatot művei fókuszába állító képviselője volt, „szüntelen ingerlésben” írta meg mások gyengeségeit kipellengérező bírálatait. Nem meglepő tehát, hogy humorral átitatott, különös esztétikai érzéke korának magányos hősévé tette őt. Kölcseyről, az eszményi kritikusról szóló írás ekképp késői fejezete lehetett annak a portrésornak, melyet Halász Gábor történelmünk magányra ítélt reformereiről a kor