Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
a megjelenést követően olvasta az egyébként agyonhallgatott Nagyon fáj-kötetet is, melynek alapján észrevette, hogy ez a gyűjtemény már a hajdani derű végleges eltorzulását s az életút tragédiába fulladását jelzi. Ez az egyéni tragédia újra csak a haláltudat élményével való szembenézésre késztette Halász Gábort. Kiváló alkalmat teremtett erre az a megemlékezés, melyet Évfordulóm, Babits halálának évfordulójára formált meg a tanítvány. írása ugyanis kettős nemzedéki számvetéssé szélesedett, jóval túlmutatva az ízlésformájuk különbségén alapuló hajdani vitán, melyet most már nemcsak elődeivel és önmagával, hanem ifjabb pályatársaival is meg kellett vívnia. A „köztes helyzetben” végzett önvizsgálat egy megalkuvás nélküli magatartás és abszolútumigény, énvállalás és újat kereső kíváncsiság, haláltudat és békevágy szintézisét állította szembe nemzedéke szubjektivitást és tárgyilagosságot egyeztető törekvéseivel. És remélte, hogy „a nemzedék, amelyikben volt tehetség műve folytatására, elég erős lesz magatartása megőrzésére is”237 1 942-ben, amikor a „Boxbajnok” nemcsak kísértett, de szét is verte Európa szellemi egységének javát, s amikor nemsokára Halász Gábor is „a kínoknak eleven, süket és forró sötétjébe szállt”, a tanítvány kettejük közös portréját rajzolta meg abban a már hivatkozott mementójában, melyet közös munkájukra, Az. európai irodalom olvasókönyvére emlékezve készített a művek közvetítésével létrejött, élete örök emlékeként megőrzött „nagy találkozásról”. Erre emlékezett vissza, s Babitsról utoljára ezt ismételte meg, Babits és a saját, baráttá vált élménykönyvtárának összekötő erejét bizonyítva.238 A felgyorsult időben Hogy a világ végzetes esztendők felé halad, azt íróink hosszú ideje érzékelték már. S hogy rövidesen kifordul önmagából, azt sokan a szó fizikai értelmében tapasztalták is. Ez történt Halász Gáborral, akit, mint már írtam, 1943. július 18-án behívtak munkaszolgálatra az Albrecht Laktanyába, ahonnan Fitz József főigazgató közbenjárásának eredményeként három hónap múlva visszatérhetett munkahelyére, a Széchényi Könyvtár Kézirattárába. Élményeiről feljegyzések vagy levelek nem maradtak, csak további műveinek tematikája jelezte, hogy fordult vele a világ, hogy a valóban ismeretlen jövendő számára összegez, számvetéseket készít és - kristálytiszta logikával - lezárja vitáit is. Az 1943. esztendő vitathatatlanul legfontosabb tanulmánya Az ébredő város címmel egy új folyóirat „margójára” készült, s az évek óta aktuális újabb nemzedéki vita első teoretikus összegzése volt. A nagy összeütközést megelőzően Halász alapállásának körvonalait rajzolta meg az a tanulmány, melyet Kosztolányi humoráról készített a Magyar Csillag számára. A már problémaérzékelésében is különös írás arra az esszéírói koncepcióra épült, hogy a magyar költészet „homo ludensének” humora ugyanazon a részvéten, szeretetett és rokon érzésen alapult, mely az esszéíró realizmusértelmezésének lényege volt. Halász tehát már 1943-ban módosította az utókor Kosztolányiról kialakított arcképét azzal, hogy műveinek hangsúlyait a játékosságról és az esztétizálásról a megtiprottakkal való együttérzésre s arra a mikroszkopikus látásra helyezte át, mellyel a költő a „bús pesti nép” jellegzetes figuráit megidézte. Bizonyos tehát, hogy a „homo ludens” humora abból az élet apró nyomorúságait tükröző személyes kapcsolatból fakadt, mely Kosztolányit érző emberként és fölényes intellektusként e kisvilághoz kötötte. A stílus 148