Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
tóttá ki: az izmusok erőszakos „puccsain” túllépett az idő. Elérkezett hát pályáján a válogatott versek kötetbe foglalásának „csendesen szomorú” periódusa. E pillanatban búcsúzott tőle Halász Gábor, a kassáki hang őszinteségét és egy-egy vers csodálatos tisztaságát emelve ki. Mivel azonban a kassáki szépségeket „egyformának” minősítette már, csak a megszenvedett élet idilljeinek adott „felmentést”, hogy azokat a kötelességteljesítés dokumentumainak tekinthesse. Ezáltal pedig épp azt vitatta el az életmű harmincas évekbeli stációjától, ami ekkor a Kassák-líra lényegmeghatározó jellemzője volt: a költői folytonosságot bizonyító megújulás képességét. Ez a záradék a tanulmány nyugatos öntudatú nemzedéki jellegét emelte ki, közvetlenül a nemzedéki kérdés Babitscsal folytatott - a munkában külön fejezetben elemzett vitáját követően, talán utórezgéseként is annak. Megjegyzésre itt most csak annyi kívánkozik, hogy a vita hosszú előtörténet és sok hivatkozás után, mint tudjuk, a költészet Európáját megteremtő Babits híres irodalomtörténete ürügyén pattant ki a második nemzedék példaképe és az őt megtagadva is követő utódok között. A múlt tradícióihoz eltérő módon való kapcsolódásban két ízlésforma önarcképe rajzolódott ki itt, de előrejelzem azt is, hogy néhány esztendővel később a költői ideálok és a múlt tradícióinak ismételten eltérő értékelése felelevenítette a nemzedéki vitát, ezúttal a második generáció és az őket követő fiatalok között. Visszakanyarodva azonban a „költészet évének” most már a második nemzedéket idéző tanulmányaihoz, aligha véletlen, hogy Halász Gábor Illyés Gyula Szálló egek alatt című kötetének elemzésével folytatta „seregszemléjét”, Illyést már ekkor a felnövekvő fiatal költőnemzedék meghatározó egyéniségeként tartva számon. Többek között azért is, mert Illyés 1935-re túljutott első kötetének, az 1929-ben megjelent Nehéz földnek avantgárd törekvésein. A készülő fordulatot tulajdonképpen maga a Nehéz föld is rögzítette azzal, hogy a magyar líra új, hitelét és arculatát társadalmi igazságokra épített változatának megjelenését vetítette előre. Mi több, a költő ekkorra megtalálta az ezek kifejezésére leginkább megfelelő formát is: azt a klasszikus latin költők műveire emlékeztető szabad verset, mely Füst Milánra, rajta keresztül pedig Berzsenyi lírájára is emlékeztetett. Ennek volt köszönhető, hogy Illyés hajdan elvont költői képeit már a Nehéz földben a klasszikus bukolika reminiszcenciáira rímelő tájképek váltották fel, mivel az avantgárd lázadó hevületét néhány esztendővel korábban még az objektív ábrázolás eszközének tekintő lírikus felfedezte az „előtte járó” klasszikus irodalom értékeit is. A költői bátorságra tanító Adyt éppúgy, mint a humanista Babitsot, sőt Juhász Gyula „mélabús magyar muzsikáját” is. A belső meditációk és vívódások azonban felváltották művészetében a bukolikát, s külön ciklust alkottak a kötetben azok a versek, melyeknek főszereplője a szülőföld, a dunántúli táj lett. A képek, melyeket Halász Gábor e sorozatból kiemelt - az ébredő madárként rebbenő hajnal, a költő vállát hatalmas állatként végignyaló alkony, a hazatérő „tékozló fiúval” kezet fogó vén kapukilincs stb. -, mind azt bizonyították, hogy a költő a parttalan líraiság veszélyét tudatos, emlékező szerkesztéssel fogta egybe és fegyelmezte formába. Méghozzá oly módon, hogy közvetlen tapasztalatai sorozatát azonnal emlékké transzponálva egy új és merőben másfajta, a múlt és a jövő szintézisét megvalósító tárgyiasság kifejezésterévé tette. Költeményeibe azonban mindig „beleszólt” a harmadik idősík, a jelen is, mely az „öregedés” és a csalódások kikerülhetetlenségét sugározva végérvényesen felszámolta a bukolikát. Az idill vágya tehát a valóságélmények „áldozata” lett. 80