Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
Hogy Halász Gábor minden írása egy ok-okozati összefüggésrendszer kiépülésének dokumentuma volt, azt a Tükörben megjelent, „társalgó” tanulmánycsokorban az is jelezte, hogy a világfürdők századokon átívelő „külön világából” hirtelen Az első magyar kapitalisták közé, a XV. századba vezette vissza olvasóit az esszéíró. írását a nagy középkor-tanulmány első fejezetét követően s a másik két részre való felkészülést előkészítve vélhetően azért fogalmazta és jelentette meg, hogy Huizinga nagy, korszakhatárokat feloldó műve alapján a feudális világkép és a polgárosodás összefüggéseiről a szaktanulmányban is felhasználható következtetéseket vonhasson le. A korszakok szintézisének megteremtésében, a Mediciek, a Fuggerek és a Thurzók világában tallózva ugyanis arra a később is újraélesztett következtetésre juthatott, hogy történelmünk első, „falánkan polgári”, majd „élvezőn elnyújtózó” időszaka - miként azt korábban már Thienemann kifejtette - a XV. század volt, a fin de siècle előképe. Három költő és ,,magát emésztő” mesterük Mint már eddig is láthattuk, az utolsó békeévben nagyobb lélegzetű összefoglaló tanulmányok nem készültek Halász Gábor műhelyében. „Attörés”a „nemzedéki” líraproblémák megoldásában történt, abban a négy, valóban nagy jelentőségű tanulmányban, melyek szinte egymást követően jelentek meg a Nyugat hasábjain. A sort/i? új Illyés Rend a romokban-kötetének analízise kezdte meg. E kötet, mint már korábban említettem, Halász számára a költői hangváltás rendkívüli pillanatának rögzítése mellett a népies mozgalom első megtorpanását is bizonyította, s a kettős küzdelemben az esszéíró a vívódó Illyésben ismerte fel az „igazi” költőt. Annál is inkább, mivel Illyés lírájában és válságának megítélésében meghatározó szerepet tulajdoníthatott a nemzedéki kérdésnek, ezúttal is pontos képet festve a mindenkori második nemzedéknek az önállóságért vívott nehéz küzdelméről éppúgy, mint a harmincas évekbeli költészet elmélyülésének ok-okozati összefüggéseiről. „Kétségtelen, hogy az egész nemzedék, melyhez Illyés is tartozik, fáradt és kiábrándult, csüggedt makacsság viszi tovább az útján, ragaszkodás a tépett eszmények között a magatartáshoz”145 - summázta tanulmányának első és legfontosabb kérdéskörét Halász Gábor, hogy az Illyés-líra továbblépést sejtető hangváltásának pillanatát is rögzíthesse: „Virtuóz lett, hogy mélyebbre hatolhasson, többet adhasson saját magából, mert csak a legmagasabb teljesítmény segít tovább a lélek útvesztőjében.” 46 A következő líraelemző tanulmány azt a helyzetet vizsgálta, amikor a legnagyobb művészi teljesítmény a lélek útvesztőjében való teljes elmélyülést bizonyította. Az elemzés tárgya a néhány hónapja halott József Attila volt, akit az esszéíró hangsúlyozottan nem a tragikus halál „fényében”, hanem - értékcentrikus esszéírói minőségigényét bizonyítva - kötetről kötetre fedezett fel. Volt tehát József Attila életében olyan rangos esztéta, akiben idejekorán visszhangra talált a költő gaminos hetykeséggel megfogalmazott figyelmeztetése („csak az olvassa versemet”...), s aki valóban megértéssel és szeretettel olvasta műveit. Halász elemző-emlékező tanulmányát ezért is hatotta át az a megrendülésből fakadó bensőséges líraiság, mely nagy portéi hangulatára emlékeztetett, miközben esztétaként a lezárt egységként értékelhető életmű egészének formálódása izgatta már. Külön érdekessége a tanulmánynak, hogy Halász már a Szép Szó József Attila-emlékszámának, közelebbről Bak Róbert körfolyamat-elemzésének ismeretében építette fel a maga elméletét. Felmentette ugyanis a költőt a skizofrénia ítélete alól azzal, hogy észrevette életútján azt az elkeseredettségből és csalódásokból kiérlelt stigmatizá-108