Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
elemzés középpontjába. Az esszétípus kialakulásához hozzájárult persze az is, hogy Halász nemzedéke ekkorra már „titkok és ál ti tkok sűrűiéből szabadulva olthatatlanul szom• • OTT ' J jazta a reálisat”. - Épp ezáltal kapcsolódott Halász szintézistanulmánya Szerb Antal világirodalom-történetének „csodahívő” rendszerező elvéhez, illetve annak elutasításához. Minthogy a Halász-féle tabló valóban „szomjazta” a reálisat, s az esszéíró már korábbi műveiben is hitet tett a realizmus titkainak feltárása és a kis dolgok kultusza mellett, el kellett vetnie egy olyan esztétikai rendszert, mely álomvilágra épült, s eleve kizárta érdeklődéséből a reálisat. A Halász-művek „olvasmányláncolatát” tovább építve így lett mind a Portré és tablónak, mind pedig a Szerb Antalról írott bírálatnak folytatása az az elemzés, melyet Halász Sárközi György Higgy a csodában című, már megnevezésében is programértékű verseskötetéről készített. Sárközi 1927 óta, Váltott lélekkel című kötete megjelenése óta új versgyűjteménnyel nem jelentkezett, noha mind a Nyugatnak, mind pedig a Magyar Csillagnak a jelzett időhatár között megjelent évfolyamai bizonyítják, hogy prózaírópublicista-szerkesztő tevékenysége mellett lírikusként sem hallgatott. Halász Gábor, aki pályakezdése óta figyelemmel kísérte Sárközi munkásságát, s arról már nem egy ismertetésben hírt adott, különösen fontosnak érezhette, hogy e nyíltan programkötetnek vallott gyűjteményről is elmondja a véleményét. Annál is inkább, mivel a Higgy a csodában Babits által „angyalinak” nevezett költője volt a második nemzedék tagjai közül az első, aki már 1924-ben hadat üzent mestere költői eszményeinek. Csaknem két évtizeddel később pedig alkotói programjával a harmadik nemzedék „ködlovagjai” felé közelített. Az „angyali költő” ugyanis úgy határozta meg a csoda szerepét korában, hogy az talán menedéket nyújthat az egyre kínzóbb realitás élményeivel szemben: „Mikor baljós üstökös gyűl az égen s ránkmutat, / A küzdők kettétörik és eldobják kardjukat, / Ürgelyukba súgja a költő utolsó dalát / És nyögi a régi nép új urak diadalát, / Higgy a csodában!” Ezt a költői magatartásformát 1942-ben Halász Gábor már elvetette. Mindennek ellenére észrevette azt is, hogy az évgyűrűk változása Sárközi hajdani „üvegházi” költészetét is áthangolta. A „szelíd szavak pásztorának” letisztult képrendszerét ugyanis látomások váltották fel, s az álomi tájak helyett reménytelenséget árasztó képek sorozata. S mivel Halászt Sárközi érett artisztikuma Kosztolányi és Babits lírájára emlékeztette, azt is kiolvasta műveiből, hogy ez a csodavárás nem a szigetre menekülés hitvallását, hanem egy kétségbeesett kiáltássorozatot formált a szelídség ellenpontozó hatásával műegésszé. Szerb Antal már 1937-ben megírta „elveszett nemzedékének” regényét, az Utas és holdvilágot. Az ő haláltudatélményét formálta verseskötetté Sárközi György 1942 végzetes, a nemzedékek pokoljárását és közeli halálát sejtető esztendejében. Ezt az élményt formálta esszék sorozatává Halász Gábor is, a realitásokkal való szembenézést követelő írásaiba fegyelmezve szorongásait, sejtéseit és reményeit. Talán ez is volt a magyarázta annak, hogy a felgyorsult történelmi időben a Halászesszék sorában különös hangsúlyt kaptak az irodalom halottai: az 1942. év derekán elhunyt Móricz Zsigmond, az öt esztendeje halott József Attila és - primus inter pares az egy éve eltemetett Babits Mihály. Ami a Vátozatok egy népdalra című Móricz-esszét illeti, az a Magyar Csillag 1942. október 1-jén megjelent Móricz-emlékszámában került közlésre, többek között Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Zoltán és Schöpflin Aladár tanulmányai mellett.234 A halál más hangsúlyt adott Móricz életművének is, bár Halász Gábor meg146