Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
Ami a nemzedéki vitát illeti, azt két híressé vált tanulmánya, a Továbbjutni és a pályát lezáró Tiltakozó nemzedék oldotta fel véglegesen. E két tanulmányában ugyanis Halász még egyszer összefoglalta a „tündéri realizmus” vigasztalásában hívő harmadik nemzedék pályaképének meghatározd jegyeit. „Újabb költészetünk kátyúba jutott, s ami a legsúlyosabb, jól érzi ott magát” - írta a Továbbjutóban, azzal a ténnyel is szembenézve, hogy a kritikus számára „nincs keserűbb, mint a be nem telt várakozás”. Ismét visszatért tehát a líra „halálának” és a példaadó életutak keresésének gondolatához. Kifakadásaiban egyre szomorúbban állapította meg, hogy „a fiatalok egy része túlságosan komolyan vette, hogy lejárt a kísérletezések kora. Le is járt abban az értelemben, hogy játékos torzításokkal kerüljék ki a költészet nehézségeit, de miért járt volna le abban, hogy [...] új témákat is keressenek, lélek és világ szokatlan kérdéseire adjanak lírai feleletet.”2'2 Halász azonban tudta, hogy ez a nemzedék indulásában az új artisztikum megteremtőjének tekintette magát. Nem sokkal később azonban világossá vált számára az is, hogy artisztikumuk állandó volt ugyan, de nem volt közöttük olyan költő, aki - miként korábban József Attila - „megbotránkoztatni tudott volna újságával”. E „ködlovagok” ugyanis Halász véleménye szerint szélvédett helyekre húzódtak, hogy az élet valósága helyett annak lelkűkre vetülő árnyaival viaskodhassanak. Ennek eredménye volt, hogy „Csodálatos mutatványokra képesek, egy álló helyükben, csak éppen továbbjutni nem tudnak”, mivel „latin költők ünnepélyes, édes zengését, barokk s romantikus versek fülledtségét vagy éppen keleti titkok költészetét akarják modern eszközökkel felidézni.”254 A mindenre magyarázatot kereső Halász Gábor - a saját szemszögéből - megállapította szerepekbe menekülésük okát is: azt tudniillik, hogy a fiatal költőknek „felszabadító hatás” nélkül kellett felnőtté válniuk. A nagy Nyugat-nemzedék „mámoros olvasását” ők korszeletekben válogatva élhették meg csupán, hiszen a századvégi lírához éppúgy kapcsolódtak, miként a szürrealizmushoz. Új és modern prózaversek helyett a klasszicizálás szereplehetőségeit próbálgatták, s így „verseik nyelve bágyadt hangulatvilágításban élt, s egyformán lemondott a ragyogó világosság s az ijesztő árnyékok előnyeiről és hátrányairól”255 Halász Gábor úgy ítélte meg, hogy e helyzetben a kritikusnak, különösen, ha nem nemzedéktársa a költőknek, csak egy reménye marad: „szeretné, ha megint kóbor fiatalokkal találkozna a megülők helyett, költőkkel, kiknek legfőbb vágya: továbbjutni.”256 Halász Gábor indulatos cikkét természetesen ismét polémia követte. A Sorsunk vitacikke257 európai rangú költőinket vette számba, többek között Illyést, Kassákot és Szabó Lőrincet, akik az embertelenséggel való szembenézés helyett a zavaros időkben a hallgatást választották. Saját nemzedékük kritikusa, Kenyeres Imre viszont a fiatalok intellektualizmusát állította szembe Halász Gábor érveivel, úgy ítélve meg, hogy „Önelvű kritikára van szükség [...] Ennek a kritikának az új költészet rehabilitációját el kell oroznia az utókor elől.”258 A Magyar Csillag utolsó számában Rónay György is határozottan reagált a Továbbjutni véleménye szerint kirekesztő szemléletére: „Ábrándítsuk ki a kommentátort. Nincs válság”259 - állapította meg, hozzátéve, hogy megítélése szerint példaképek sincsenek. Ezekre az írásokra - különösen a Rónayéra - tehát Halász Gábornak éppúgy válaszolnia kellett, mint az Ezüstkor körüli vitát megkezdő Sőtér István két esztendővel korábbi vitacikkére. Ez a válasz lett a Tiltakozó nemzedék, mely, mint már írtam, végérvényesen lezárta az esszéíró életművét. Ebben Halász még egyszer, utoljára s talán útravalóként is 156