Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Habent sua fata scriptores
elvetésével, amikor azokat sok irányban deformálhatta a történelem. Ennek felismeréséből következett, hogy a második nemzedék minden jelentős reprezentánsa, így Halász Gábor is az örök törvények felkutatására vágyott a kor azon, változó igazságaival szemben, melyek szerepet játszottak az emberiség újabb tragédiájának előkészítésében. Ezért és nem „egyszerű” arisztokratizmusból kereste Halász - szinte a késői József Attila elkötelezettségére emlékeztetőén - pályakezdésének pillanatától az értelmet és a törvényt a világ minden jelenségében, első vitapartnerének, Németh Lászlónak azon gondolatához kapcsolódva, hogy „ebben a korban a legfontosabb hibákat el nem követni”. Tévedésmentesen élni - ez Halász számára egyet jelentett a szigorú bírálattal és egy oly típusú tárgyias-racionális világlátással, mely az alkotói szubjektum látszólagos háttérbe szorításával kiváló alkalmat teremtett a kritikusok számára, hogy az egyszer már inkriminált negyvenes évtized végén az esszéírót a társadalmon való kívülállás vádjával illethessék. Furcsa módon ezt erősítette meg az a terjedelmes esszé is, mely Halász Gábor útját a realizmusig kísérte végig, s melynek szerzője a Nyugat tradícióit és képzeletbeli „negyedik nemzedékét” vállaló, épphogy megszüntetett Újhold szerkesztője, Lengyel Balázs volt, aki ekkorra tapasztalatból tudta már, mit is jelent, ha - miként Cs. Szabó László fogalmazott - „vérbeli világpolgárok gondolatait merev és durva világnézeti zsákolómérlegen mázsálják”.5 Vélhetően ezért is idézte fel újra Lengyel Balázs utolsó tanulmánykötetei egyikében, a Zöld és aranyban (1988), A személyiség radioaktivitása (1981) című írásában annak a tudatformáló személyiségű esszéírónak az emlékét, akit ő és Nemes Nagy Ágnes az „érlelő diákévek” minőségigényével tekintett példaképének. Az újraidézés kronológiájához térve vissza azonban, egyelőre a személyiség és a pálya integritásának védelmében jobbnak látszott - miként azt Illés Endre tette - „kristályszobába” zárni azt az esszéírót, akin már ezáltal beteljesedett a későbbi ítélet: „Népszerűtlen, szigorú, puritán, magányos lélek, valamiféle furcsa távolságban az irodalom valódi mozgásától.” Már Illés Endre 1955-ben készült Halász-személyiségrajza felemásra sikeredett azáltal, hogy az az esszéírótárs portréjának „szikár” és konzervatív vonásait tovább erősítette, olyan, hatásos fordulatokkal bizonyítva „igazát”, mint például a Tormay Cécile „karriert ígérő és gyanús” folyóirata és a Halász Gábor közti kapcsolatról szóló. Eszerint ugyanis a negyedik útjáról visszatérő Gullivertől lophatta el Halász Gábor a titkot: „levendulát és dohányt kell az orrunkba tömni, hogy ne érezzük a környezetünk szagát”.6 Szekfű Gyuláét vagy Horváth Jánosét például. Mindezek után nem meglepő, hogy Illés Endre immár szokványos módon különbséget tett a Voltaire és Diderot századában hívő, számára azonban ezt az elkötelezettséget a lettre de cachet műfaja iránti vonzalmával, s nem nagy lélekelemző portréival hitelesítő esszéíró arcképei és tablói között, az esszétípusok párharcát természetesen az utóbbiak javára döntve el. Ebből a portréból is kimaradt tehát annak a pillanatnak a rögzítése, amikor Halász elemző életművében alkotói ideálok cseréltek helyet egymással, s az értelem keresésének századában hívő esszéíró a „kétségbeesett felvilágosodás”: a forradalmait vesztett XIX. század világába lépett át, gyakorló kritikusként éppúgy, mint „az élet áldott sokféleségét” ábrázolva. Illés arcképének felemás jellegét mindezeken kívül bizonyította még az is, hogy az értékelés következetesen elvitatta Halásztól azt a műfajt, mely életművének és nemzedéki tudatának talán leglényegesebb kifejezési formája volt: az irodalmi kritikát, melyhez minden időben hozzátartozik a megítélésbeli tévedések joga. 178