Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
a visszahajlása: múltra, közösségre, földre. De még nagy utat kell megtennie, míg a gesztustól eljut a lélekig.”59 Még a Pap Károly-kritikánál is pontosabban tükrözte Halásznak a nemzedékkel kapcsolatos elvárásait az az írása, melyet generációja vitathatatlanul legjelentősebb költőegyéniségéről, Szabó Lőrincről készített, azt a pillanatot ragadva meg, amikor a művész egy másik művész „bőrébe” bújt: amikor fordításgyűjteményt adott közre. Halász Gábor szerint az is különös jelentőséget adott a kötetnek, hogy A szegény Villon balladáit összegyűjtve elsőként magyarító költő maga is alkotói fejlődése legszerencsésebb, a formai letisztulást és a hangváltást egyszerre jelző pillanatához, tehát ahhoz az állapothoz érkezett el, amikor a művész már minden intellektuális terhet rendkívüli, a forma és a megoldás harmóniáját sugárzó könnyedséggel fejez ki. Az esszéíró ezért joggal ismerte fel Szabó Lőrincben a nagy formátumú alkotásokat teremtő s a fordításhoz saját költői gyakorlatának tanulságaival idomuló alkotót, aki valóban a század objektív költészetének megújítója lett. Különös fordítói vállalkozása ezért is lepte meg alkotói fejlődése nyomon követőit, annál is inkább, mivel József Attila nyersebb és csibészesebb, a villoni nyelvvel könnyebben rokonítható átültetésekkel már megelőzte őt. Mivel azonban Halász Gábor észrevette, hogy Szabó Ló'rincet Villonban a gyötrelmes függetlenség élménye ragadta meg, ezt pedig ő maga az önként vállalt magány gondolati költészetet teremtő, katartikus erejének felismerésével fejleszthette tovább, joggal vélekedett úgy, hogy a Nagy Testamentum átültetésének kulcsa is annak a költőnek a kezében van, aki „felzaklatott egyéniségét, morális kételyeit, gőgös életbölcsességét formailag teljesen letisztult [...] költeményekben tudja kifejezni.”00 Szabó Lőrinc zaklatott egyéniségének, morális kételyeinek és életbölcsességének letisztult művekben tükröződéséről, a költőnek a Babitsot követő lírikus nemzedék iegiskolázottabb és legmélyebb képviselőjévé éréséről Halász Gábor két 1932-es kötet alapján is meggyőződhetett. Az egyik a Kner Nyomda karácsonyi „ajándékaként” az ünnepi Goethe-évet záró háromkötetes antológia volt, melynek fordításait Szabó Lőrinc Túróczi-Trostler Józseffel közösen készítette el. A másik az a verseskötet volt, mely XX. századi líránk történetének talán legjelentősebb fordulatát rögzítette, s Te meg a világ címmel jelent meg ugyancsak a Knernél, a Pantheon kiadásában. A Goethe-antológia értékelése folytatása volt a Nyugatban megjelent első Halász-tanulmánynak is: leszögezte, hogy a költő előd nem korszerű, és a nemzetkaraktertől idegen klasszicizálása törvényt szabó ízlésével és formai „zsarnokságával” éppúgy a végtelenbe kalandozó vágyak megfegyelmezésének eszköze volt, mint a fordítónak a romantikus énlíra minden reminiszcenciáját mellőző, ehelyett viszont a látvány jelentését kutató, s ily módon saját költői fejlődése tanulságaival a nagy feladathoz simuló átköltései. Folytatás volt azonban ez a Halász-tanulmány abban az értelemben is, hogy - ha közvetve is - az esszéíró lélekelemző portréinak sorába illeszkedett azáltal, hogy felismerte: mind Szabó Lőrincnek, mind pedig az antológiát összeállító Túróczi-Trostlernek szerkesztési elve a lélek „egymásutánjának”, azaz az útkereső költő alakjának megrajzolása, s nem a művek kronológiájának követése volt. Miként Szabó Lőrinc műveinek sorában, úgy Halász Gábor esszéi között is előképe volt tehát ez a tanulmány annak az írásnak, melyet a nemzedék közös élményét egyedülállóan megfogalmazó költőről a Te meg a világ-ki act kapcsán kritikusa - a VilIon-fordítások és a Goethe-antológia elemzését követően - megalkotott. E tanulmányban Szabó Lőrinc már az idegen témát nem ismerő, objektív líra korszakmeghatározó képviselőjeként jelent meg, olyan költőként, akinek a 62