Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
A szereplíra még határozottabb elutasítását bizonyította a tanulmány folytatásaként az az arcképvázlat, melyet Füst Milán Válogatott versei kapcsán azzal kezdett meg Halász Gábor, hogy ez az a költő, akinek műveivel megbarátkozni soha nem tudott. Az életrajzi tények minden reáliát nélkülöző legendává formálása ugyanis éppúgy taszította őt, mint mindazok a színjátékká formálódó színészkedések és maszkváltások, melyek „a sértődöttség vontatott dallamaiként” szüntették meg a valóságról direkt eszközökkel valló líra minden elemét. Füst különcködések, slemil hangulatok és céltalan küzdelmek háromszögére épülő költészete ugyanis az alakváltozásokból logikusan következő objektiválódás poézisét, azaz a szabad versnek egy olyan formáját teremtette meg, mely a belső mérték javára teljesen elvetette a „külső” mértéket, noha ihletése is, formakezelése is antik hagyományokra épült. A lírai forrnák e típusú bomlását, noha jelenségként tudomást kellett vennie róla, a halászi esztétika nem volt képes tolerálni. Még annak ellenére sem, hogy a Füst-féle verse libre XX. századi líránk alakulására - így a Halásszal nemzedéktárs költőkre is vitathatatlan hatást gyakorolt. Minthogy 1935 a nagy lírai felfedezések esztendeje is volt a Halász-életműben, megint csak a pálya tudatos felépítésére vallott, hogy az esszéíró ugyanebben az esztendőben a szabad vers másik, Kassák nevével jelzett útját is áttekintette. Előre jelzem, hogy a kísérletező ember morális nyugalmát és belső biztonságát sugárzó kassáki szabad versnek - mely a két író közti avantgárd-vita ellenére is nagy hatást gyakorolt még Babits költészetére is - a szépségről le nem mondó belső fegyelme a lírai megújulás nagy lehetőségére figyelmeztette Halász Gábort. Az új verseskönyvekről szóló elemzésben azonban Török Sophie Örömre születtél című gyűjteményének analízise következett, s Halász Gábor a tárgyiasságot a női „keménység” és narcisszizmus összeütközéséből következően „asszonyi dühkitörésekkel felcserélő” verseket eleve és határozottan múlttá nyilvánította. A múlt eme líraváltozatainak elemzését két olyan fiatal, immár nemzedéktárs költő verseskötetének ismertetése követte, akik közül az egyiknek ártott, a másiknak pedig használt a kor „levegőváltozása”: az alkotói ideálok helycseréje. Marconnay Tibor Halász értékrendjében a korábban már elutasított szereplíra reprezentánsai közé tartozott, hiszen Az ember ellen című verseskötet alapján az esszéíró arra a következtetésre jutott, hogy a költő egoizmusa apró pamfletek sorozatává formálta azokat az életmozaikokat, melyek verseinek „díszletét” képezve nagy nehezen beszüremlettek a művek elsődleges élményszintjét alkotó költői én magánvilágába. Marconnay „igazi” költővé válására Halász Gábor csak abban az esetben látott lehetőséget, ha a költő megszabadul attól a hamis prófétaszereptől, melyet eddigi pályája során magára erőltetett. A másik költő, akinek viszont Halász szerint használt a „levegőváltozás”, Fenyő László volt. Utolsó kötete, az Elítélt alapján ugyanis az esszéíró szerint megvalósult az a csoda, melyet ő rendkívüli érzékletességgel Münchhausen báró tettéhez hasonlított: „hajánál fogva önmagát rántotta ki a kegyetlen iszapból”.85 Mert a biztató, a Nyugat artisztikumával szakító indulást „kifakult kedv, béna hangulatok” és csüggedt érzelmek követték, amikor bekövetkezett a münchhauseni csoda: az urbánus költő lelki tájak ábrázolásába kezdett, s intellektuelléte neuraszténiás szorongásait és pesszimizmusát foglalta versekbe. Ez pedig - az egész nemzedék élményvilágának tükörképeként - a költő „beérkezését” jelezte az esszéíró számára. A születő újat azonban egy másik költő, József Attila reprezentálta Halász Gábor számára, bár ezt a felfedezést érthetetlen módon lényegében mindmáig nem méltányolta 77