Mikó Krisztina: Halász Gábor (Budapest, 1995)
Irodalmi pályaív a két háború között
alkat áll mögötte. Ennek megjelenésére azonban megítélése szerint még várni kell, mert a fiatalok egyelőre „önmaguk ínyencei, [...] nem a szóé, vagy a kifinomult, szép érzéseké, mint az első nemzedék tagjai”.120 Ezért tekintett az objektív líra előretörését jövendölő Halász „ellenforradalminak” mindent, amit az új nemzedék képviselt, annak ellenére is, hogy a felfedezés örömét remélte tőlük. Ez az oka annak, hogy a nemzedék legjelentékenyebb költőjeként számon tartott Jékely Zoltánt például megértette azért, hogy romantikus elvágyódása visszavonzotta őt a gyermekkor tündérvilágába. Radnóti Miklósról viszont Járkálj csak, halálraítélt! (1936) című kötetének ismeretében joggal állapította meg, hogy költőtársai közül ő fejlődött a legtöbbet, mivel kinőtte első köteteinek „mutáló” hangját. Idilljei viszont Halász szerint megfáradtak, habár megjelentek költészetében azok a jellegzetes és visszatérő képek és motívumok - a halálé, a fáé és a gyökéré például -, melyek nagy versek ígéretét hordozták. Halász Zelk Zoltánt és Jankovich Ferencet szelíd fojtottságú, szomorkás, érzelmi kitaszítottságot tükröző hangjukért az új költőnemzedék legrokonszenvesebb képviselőinek tekintette. De megjelent esszéjében „két csikó, amelyik spanyol iskolába fogta magát. Táncos lábuk a legkimértebb lépésekre jár megtévesztő biztonsággal, csak bőrük ideges remegése árulja el, hogy más célját is tudnák az életnek.”121 Devecseri Gábor és Weöres Sándor volt az a két „csikó”, akiket „kamaszos félelmek, váratlan röhögőkedv” és bűvészkedés jellemzett csodálatos, de koraérett fiatalságukban, míg Hajnal Anna költészetének próbaköve Halász szerint az lesz majd, hogy az érzelmek anatómiáját tükröző verseit követően mennyire tudja majd a költőnő az átlaghangulatot is izgalmas elemeire bontani. Miként minden antológia versválogatásának, a kritikának is önkényesek az elemző szempontjai. A líra ellenforradalmában talán ezért nem kapott helyet többek között Dsida Jenő, Képes Géza, Kiss Tamás, Rónay György, Szemlér Ferenc, Takáts Gyula és Vas István, pedig ekkorra mindegyiküknek jelentek meg már önálló versesköteteik is. Nekik, „a század gyermekeinek” néhány esztendeig még várniuk kellett, hogy költészetük a nemzedéki kérdés vitájának újabb fejezete lehessen. Pedig A líra ellenforradalmának lezárása szinte előrevetítette már a készülő összecsapást, hiszen Halász Gábor úgy ítélte meg: „Új artisztikum felé halad a magyar költészet [...] Egyelőre félig igaz: újra az artisztikumhoz jutottunk. A költőt, aki megbotránkoztatni is tud majd újságával, még a jövő rejti.”122 Halásznak ez a megállapítása azért meglepő, mert az esszéíró esztendők óta jól tudta, hogy ez a költő létezik. Igaz, egyetlen József Attila-verssor sem illett az új artisztikumot kutató „prekoncepcióba” még abból a nyolc költeményből (Margaréta; Lassan, tűnődve; Nyár; Falu; Áfán a levelek; Mama; Ha a hold süt; Határ) sem, melyet a Makkai-antológia legalább megjelentetett. Nem meglepő tehát, hogy a Nyugat, pontosabban személy szerint Babits élesen elhatárolta magát attól az egyéni véleménytől, mely elérkezettnek látta az időt a legfiatalabb költőgeneráció rangsorának megállapítására. A költő mégis felhívta a figyelmet „a fiatal Weöres Sándor különös tehetségére, mely még kiszámíthatatlan meglepetéseket hozhat azoknak, akik a magyar líra jövője iránt érdeklődnek”.123 Most, 1937-ben a tudományos kulcsesszék között jelent meg A Proust-élmény nyomában és az elemzésekben is korszakváltást tükröző Magyar századvég, valamint az „utunk mindig nyomokon visz” Thomas Mann-i elméletének igazát bizonyító Magyar középkor című tanulmány első fejezete. Mindhárom írás az összegzés és a rendszerezés 90