Mózes Huba: A fejedelemasszony portréjához. Széljegyzetek, dokumentumok (Budapest, 1994)

Mi ez a furcsa, vézna sípszó?

MI EZ A FURCSA, VÉZNA SÍPSZÓ? Közhellyé kopott a megállapítás, hogy a verses forma a versnek szükségképpeni formája, s közhelyszerűen hangzik a következtetés is, tudniillik az, hogy verset csak versben s csakis az adott vers­formában lehet maradéktalanul megszólaltatni. A kritikus és az iro­dalomtörténész, az irodalomtanár vagy bármelyik más versmagya­rázó viszont prózában póbálja kifejezni mindazt, amit a versben lényegesnek tart. Természetes tehát, hogy a vers értelmezése min­dig kevesebbet mond a versnél, s mert másképpen mondja, tulaj­donképpen mindig mást mond, mint a vers. Azt jelentené ez, hogy kétségbevonjuk a versértelmezés lehetőségét? Már csak azért sem tehetjük, mert minden versolvasó maga is értelmez, s a maga értelmezését szívesen veti össze a másokéval. A versértelmezés lehetőségének azonban korlátái vannak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a vers lényegéhez például a versforma zeneisége is hozzátartozik. A vers „zenei” lényegét pedig aligha fejezhetjük ki a próza nyel­vén, legfeljebb körülírhatjuk. Nem csoda tehát, ha a mégoly ava­tott értelmezéssel szemben is felmerül bennünk a kétely: vajon valóban azt, csak és pontosan azt fejezi ki a szóban forgó vers, amire az értelmezés utal? De a kétely kérdését másképpen is meg szoktuk fogalmazni. Valahogy így: vajon valóban ezt és ezt akarta kifejezni a költő? Ez a kérdés elmossa a költői szándék és a megvalósulás közötti kü­lönbséget. Ugyanakkor azonban nehezebb is válaszolni reá, mert a szándékra rendszerint csak a megvalósulásból következtethetünk. Versírás közben nem szokás műhelynaplót vezetni, a műhelyvallo­mások pedig - utólagosak lévén - inkább a műről, mintsem a költői szándékról tudósítanak. 34

Next