Németh G. Béla: Kérdések és kétségek. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1995)
A jövő biztonságvágyának eufóriája
fejlesztések; kellő pszicholingvisztikai vizsgálat azonban kimutathatja — akár például az ún. „ezüstkor”, akár az ún. „népiesek” lírájáról lett légyen is szó -, hogy ennek a nagy stílváltásnak (hazai s európai) nyelvi-poétikai hozadékai ilyen vagy amolyan módon jelen vannak a költészet további alkotásfolyamataiban. Talán leginkább abban a mozzanatban, amit Kretschmer a kivételes nyelvi erők, köztük a költői nyelvi erők egyik forrásának fog föl: a (konvenciótól) „gátolt-ösztönösbeszédtevékenység” saját gátoltságán fölülkerekedve „a gátolatlan ösztönszerűséggel ömlő beszédtevékenység” karakterét, benyomását, hatását kölcsönzi a versnek, adja vissza a versbeszédnek, s így visszaállítja s megújítja a beszéd érzelmi, indulati jelentéstani természetes tagoltságának és mértékeltségéből adódó tagoltságának egységét és erejét. S végül írjuk ide az irányzaton messze túlmutató tanulságul azt a keserű visszhangot, melyet az ún. expresszionista vita Bertolt Brechtből kiváltott, s amelyet, a név említése nélkül, Lukácsnak s más ortodox hegeliánus műfaj- és irányzatregulázóknak adresszált a haladó esztétika nyitottsága érdekében: „Ismét itt a pillanat, amelyben az expresszionizmusról beszélnek. Itt van nekünk a szokásos marxista elemzés, amely a művészeti irányokat elrettentő rendszeretettel olyan bizonyos kasznikba rakja, ahova már politikai pártok vannak betéve... Valami nagyszakállú [barbár], embertelen művelet ez. Rend az lesz teremtve, de nem a produkció által, hanem elimináció [fölszámolás, eltüntetés] által... Én magam ugyan nem voltam soha expresszionista, de az ilyen művészet ítészek ingerültté tesznek. ” S mi tegyük hozzá: joggal és érthetően.