Németh G. Béla: Kérdések és kétségek. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1995)
A Nyugat utolsó évei
Itt van, persze, külön Illyés kérdése, aki hozzá még messze a legtöbb verssel, mintegy félszázzal van jelen e három évfolyamban. Aki azonban egyfolytában végigolvasta ezeket a verseket, azzal a különös zavarral teszi le őket, hogy nem, hogy alig jut eszébe egyiknek is a címe, főleg pedig egyedisége. Általános hangnemük, tematikájuk, dikciójuk, karakterisztikája megmarad, de egybefolyva, egy folytonos véd- és vádbeszéd, egy eszmélkedve vitázó és figyelmeztetve oktató rámutatás - ritkábban rövidre, gyakrabban hosszabbra méretezett - részeként. Nagyon jellemző, hogy Schöpflin, ez a méltánytalanul elhanyagolt, hibátlan érzékű és biztos tárgyiasságú, átgondolt szakszerűségű és tisztabeszédű nagy kritikus, midőn a költő Illyésről ír magasztaló esszét, csupa tematikai elemet, mégpedig a lázadóvá sértett szociális érzékenység tematikai elemét és hanghordozását ragadja meg s ezen általános jellegen túl mindössze két vers egyedisége látszik emlékezetéből feltörni, a Kacsalábon forgó váré és a Három öregé. ez az érzékenység, úgymond, az a forrás, amelyből költészetének vezérszólama ered... ha szerelemről, természetről szól [is], minduntalan felfakad; a szép tájképbe [ez] hirtelen képzettársítással beállít egy rongyos bérest”. ( 1940, 277.) S végig az önmagát körülvevő világról szóló költőről beszél, az önmaga belső világáról szólóról, az önmaga belső világával küszködőről nem látszik emléke lenni. Végül, jellemzőmód, fölhozza az azóta is folyvást fölvetődő kérdést: prózában vagy versben elsőrangú-e ez az író? O egyenlíteni, egyeztetni igyekszik. Ám e NyugatbeYi három év szinte egészen a polemikus, a publicisztikus, a közéleti, az ironikus-önironikus, az emlékasszociációs próza javára látszik dönteni. A tiszta epika viszont - egy roppantul kusza novella-féle (Bennszülöttek, 1940, 534.) - itt is gyenge oldalához tartozik. Babits az említett összefoglalásban az esszét tartja az egykori Nyugat öröksége Iegélőbb és legértékesebb ekkori s itteni hagyatékának. Joggal. Babits, Schöpflin, Illyés mellé fölsorakoznak a fiatalabbak, s az egész fiatalok is. Halász Gábortól Cs. Szabó Lászlóig, Keresztury Dezsőtől Bóka Lászlóig, Illés Endrétől Rónay Györgyig tartalmas, tájékozott, jól formált írásokkal oly jeles gárda vonul föl, mely Kemény Zsigmond s Péterfy közelébe emelkedik. Talán az egy Cs. Szabó László nehezen elviselhető, minduntalan szabadfolyású, gondolatvezérlés nélküli, még literátus konverzálásnak is nehezen mondható, fecsegésbe is átváltó, meghatározhatatlan fajtájú, magamutogató elméskedéseivel. Mellettük helyet kapnak gyakran egyes népiesek és marxizálók is, pl. Veres Péter és Bálint György. A legfrissebb és a leggazdagabb a kritikai rovat. Az európai látókörű Farkas Zoltán, enyhe konstruktivizmussal is áthatott, klasszicizált impresszionisztikus ízlésével napról-napra követte a képző-, főleg a festőművészet eseményeit. Éppúgy, mint a maga öreguras, bölcs tapintatával s a századelő Monarchiájának gazdag színházán iskolázott tapasztalatával, meg a maga fáradhatatlan érdeklődésével Schöpflin a színi világéit. Minden hibát megmondott, de csak ritkán bántott vagy éppen sértett, s ekkor is szándékán kívül. A szorosabban vett irodalomkritika nem volt ilyen szerencsés. Két tényező játszhatott ebben szerepet. Nagyon sok azoknak a bírálatoknak a száma, melyek 226