Németh G. Béla: Kérdések és kétségek. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1995)
Kassák klasszicizálódása
ció oly egyre mélyebb és lényegibb rétegeibe, mint ő. Az ő öntanulása az élet külső rétegeiből egyre beljebb haladt abban a törekvésben, hogy a világot tanulja meg elhelyezni a maga egyedi létezésében, s a maga egyedi létezésének legbensőbb mozzanatait tanulja meg belérendezni a világba. Ez a soha el nem fáradó autodidakta erőfeszítés, s ennek egyre bensőbb és mélyebb járatú menete határozza meg költészetének alakulását, mert költészete nem egyéb, mint ennek az erőfeszítésnek, ennek a meditációnak kontemplációvá tárgyiasult megjelenése. Ha nagyszerű prózakötetének: belső alakulása külső körülményei tárgyi rajzának az Egy ember élete szerényen egyszerű és gőgösen nagyigényű címet adta, költeményei összességének az Egy szellem alakulása, Egy lélek útja nem kevésbé szerény, nem kevésbé gőgös címet adhatta volna. Páratlanul nagyigényű szellem volt; páratlanul nagy erőfeszítésű és őszinteségű lélek. Irodalomtörténeteink jobbára igazságtalanok vele, s többnyire akaratlanul és jószándékűan azok. Mert rendszerint korai korszakainak irányzati áttörését hangoztatják fő-fő érdemeként. Bizonyos joggal, persze, hiszen a magyar irodalomban az első világháború körül egymásra torlódó izmusoknak ő volt nemcsak elsőszámú ügyvivője, hanem belőlük nagyot alkotó mestere is, akinek ekkori hozadékából József Attila s az ő szinte mindegyik nemzedéktársa és utóda bőven merített, szinte egészen máig. Csakhogy Kassák érett férfiesztendeiben is nagy művész, magával ragadó lírikus volt. Vagy éppen hogy akkorára lett nemcsak magával ragadó, hanem megrendítő költő is. Akkor, amikor már rég maga mögött hagyta a kihívó kísérletezés kifogyhatatlan leleményű gesztusait, ám magával hozta e gesztusok immár szelíddé mélyült lelki indítékait s most már aránnyá érett mesterségbeli gyümölcseit. Önnön emberi lényegének folytonos meditáló tanulása volt ez, s megjelenítése a tanulás nyomán - meditációja szülte eszközeivel - belátott lehetőségeinek, vállalható törekvéseinek, életszabta határainak, de egyben meg nem valósulható vágyai fönntartásának is. Az ifjú Kassák nagyon is ismerni, tudni vélte önmagát s nagyon is csalhatatlan biztosítéknak elveit, lebírhatatlannak vágyait, korlátlannak lehetőségeit. A maga nevében szólt, de egy, a diadalát már előre átélt hatalmas históriai kórus tagjaként recitálta himnuszait és ódáit, szabadon, önként és természetszerűen válogatva és oltva egymásba a mi és az én valójában egymástól oly távoleső névmásait: Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába s akik most ájulton hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban. A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák ... De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét békekaszárnyák alján: szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag. Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század. Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő, 158