P. Szűcs Julianna: Nagytotál.Magyar összképek a úzeumban, a tárlaton és a nyilvános térben 2009 és 2018 között (Budapest, 2019)
Tervek a jövő számára
a történelmi Magyarország - sok okból jogosan - elbukott, s hogy a szövetséges csapatok akkor is kénytelenek voltak egy bűnbe esett fasiszta csatlóst fölszabadítani, ha Jaltában „minket eladtak az oroszoknak”, pontosabban „az oroszoknak adtak el és nem a Nyugatnak". Mert hogy némiképp megérdemeltük. Ráadásul ezek az objektumok és terek szerződésekkel nyomatékosítva és a mai Magyarország külpolitikai érdekeinek figyelembe vétele okán „úszták meg” a rendszerváltás forgószelét. Az 56-os emlékmű „bűne” a legbonyolultabb. Rossz időben született rossz helyen. Hiába alkotta arra érdemes művészkollektíva (az IY Csoport), hiába volt anno a nemzetközi zsűri elnöke a ma élő legtekintélyesebb művészettörténészek egyike (Hans Belting), az ötvenedik évfordulót kísérő botránysorozat megtette a magáét. Arról nem is beszélve, hogy az akkori miniszterelnök merte a mementót fölavatni, a köztársasági elnök pedig inkább nem merte. Ráadásul a műegész - mint ismeretes - túlságosan hasonlít a berlini Holokauszt-emlékműhöz, azaz akasztott ember házában emlegeti a kötelet. De nem csak ezért. A Dózsa György út (Aréna út) a löszre írt magyar história szimbolikus toposza. Itt robbantatta föl Rákosi a Regnum Marianumot. Itt állt Sztálin szobra (Mikus Sándor). Itt maradt meg jó darabig a csizmája. Itt emelték az „emberarcú" Lenin-emlékművet (Pátzay Pál). Itt riogatott kendőt lebegtetve a Tanácsköztársaság katonája (Kiss István). Itt nem valósult meg - szerencsére - a Nemzeti Színház még a jelenleginél is rémületesebb terve (Hofer Miklós). Itt rozsdásodott el a gyönyörűre álmodott, de igazán soha meg nem valósuló Időkerék (Janáky István). A Dózsa György út - és persze a Szabadság tér és a Gellérthegy és a Kossuth tér és a Duna-part - akár akarjuk, akár nem, kollektív emlékeink egymásnak ellentmondó históriáival van teli. Aki töröl belőle, esőstől fogja egyszer visszakapni. „Megtörtént dolgokat nem tehetünk meg nem történtekké, és másként nem rendelhetjük őket szellemünk alá, mint hogy megértjük őket” - mondta volt Benedetto Croce,3 pedig ő nem ismerte az inkriminált helyeket és nem is olvasta a készülő alkotmány bevezetőjét, Költőibben ezt úgy fogalmazta meg a század első harmadában József Attila: „csak ami nincs, annak van bokra"4 3 Benedetto Croce, Az aesthetika alapelemei, Franklin, Budapest, 1917, 111. Fordította: Farkas Zoltán. 4 József Attila: Eszmélet TERVEK A JÖVŐ SZÁMÁRA________________________________________________________________________________211