Pál József - Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából (Budapest, 1997)
Szócikkek A-Z
Pügmalión/Pygmalion 389 Pügmalión/Pygmalion különböző termékenységi kultuszok befolyása alá került —» Izráel (—» Kánaán). Ide vonul viszsza Keresztelő Szt. János is: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Ur útját” (Mt 3,3). Jézust a pusztai —» böjt során állítja próbatétel elé az Atya: itt kísérti meg a —» Sátán/Lucifer (Mt 4,1—11). • A puszta, mint jellegzetes magyar táj, fontos, különböző jelentéseket hordozó elem a magyar művészetben. Termékeny legelőként csakúgy szerepelhet, mint a kietlenség és termékedenség képeként. Fazekas Mihály Hortobágyi dala ban, amely számos változatban népdalként is elterjedt, „áldott Kanahám”-nak nevezi a rónát. A XIX. sz.-i magyar tárgyú német és osztrák irodalomban a puszta egzotikumként jelenik meg; Magyarország karakterének egyik legfőbb jellegzetessége (pl. Lenau: Pusztai csárda). Vörösmarty egyik Bajzának írt levelében, amelyben 1834-es útjáról számol be, a sík vidék és a hegység ellentétét hangsúlyozza; míg a puszta az unalom képe, addig a hegyvidék a nagyszerűség, a hatalom és az erő megtestesítője (—► hegy). Ugyanakkor a puszta eszményítése is jellemző a korra. Gaál József 1836- os Alföldi képek c. művében a pusztai táj szépségeit hangsúlyozza: „az egész vidék s főleg a puszta részei magasabb érzetű lélekben mint egy költői gondolat tűnik fel.” Már ekkor szabadság-jelképként szerepel, mivel az ember a pusztán „...úrnak és szabadnak fogja magát érezni méltósága teljében”. Ez a jelentés Petőfi költészetében a leghangsúlyosabb: „Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe” (A csárda romjai). Nála egyben a haza szimbóluma (Az alfáid; Kiskunság). A betyárromantika szokványos kellékeként Pusztai találkozás c. versében szerepel. Erdélyi János 1843-as Úti képeiben szintén jellegzetesen magyar vidék: „itt magyar minden.” Q Id. Markó Károly: Magyar alföldi táj gémeskúttal (Puszta) (1853, Bp., MNG). • Tompa Mihály Pusztán c. művében a leigázott, egykori szabad haza jelképe: „Oh, puszta! elvész nemsokára / Vadon költészeted!” Adynál is tipikusan hazai táj, viszont nála a „nagy Ugar” (A magyar Ugaron) a termékeden magyar valóság kifejezője: „Halálszagú, bús magyar róna” (A lelkek temetője); „Oh ez a nagy sivatag, / Óh ez a magyar Puszta, / Szárnyaimat már hányszor / Sározta, verte, húzta” (Korán jöttem ide). A festészetben Tornyai János Bús magyar sors c. festményén jelenik meg hasonló jelentésben (1. XXXI/b sz. t.). A pusztai növények a sivár sorsra, a reménytelenségre utalnak (Arany: A pusztai fűz; Reviczky: Pálma a Hortobágyon; Ady: Rózsaliget a Pusztán). Kosztolányinál: „Ez itt kelet. [...] S a föld is Ázsiáról álmodik” (Alföld) és József Attilánál (Magyar Alföld; Holt vidék) hasonló értelemben jelenik meg. A XX. sz.-ban is szerepelhet magyarság-szimbólumként, pl. Juhász Gyulánál Opusztaszer, a magyar törzsfők legendás gyűléshelye szerepel ebben az értelemben: „O, szeri puszta: szabad és örök, / Gőgös fajomnak a jelképe te” (Pusztaszer felé). József Attila A csodaszarvas c. versében az ősöket is magában foglaló történelmi folyamatosság képe: az „ázsiai puszták hőse” a Duna—Tisza-tájon („ázott pusztán”) talált új hazára. —» gyomnövények, —» sivatag [Ü. E.J Pügmalión/Pygmalion: Pügmalión a görög mitológiában Küprosz mitikus uralkodója (Apollód. Mit., III. 14,3), az ottani Aphrodité-kultusz papja (—> Aphrodité/Venus). Mítosza szerint beleszeretett az általa elefántcsontból faragott, Galateiának nevezett nőalakba, akit az imáit meghallgató Aphrodité életre keltett (Ovid. Met., X. 243—297). Egyes mítoszvariánsok —> Adónisz alakjával vonják egybe Pügmaliónt, eszerint magának Aphroditénak a képmásába szeretett bele, és az istennő az ő kedvese lett. • Az európai kultúrában a XVIII. sz.-ban fontos motívummá válik; a mítosz a korabeli érzékenység-eszménynek megfelelően a nyers természet művészi megszépítését, a kifinomult érzelmek alakító hatását fejezi ki. Pl. Rousseau Pygmalion c. lírai darabja (1770) egy új irodalmi korszak programját fogalmazza meg: a szobor megelevenedése az alkotó érzelmeinek erejét példázza. Hasonló értelemben szerepel Schiller A szerelem győzelme c. művében; Az ideálok c. versében pedig az egyik ifjúkori ideálra utal: „Miként