Pócs Éva (szerk.): Maszk, átváltozás, beavatás. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben - Tanulmányok a transzcendensről 5. (Budapest, 2007)
Átváltozásmotívumok az irodalomban
A MÁS NEVÉBEN VALÓ BESZÉLÉS JELLEMZŐI A FÜST MILÁN-LÍRÁBÁN 605 valakinek a nevében beszél; ifjú, agg, régi költő, kísértet, magános lovas, képzeletbeli lények vagy elképzelt történeti személyek nevében.”9 Persze a probléma önmagában véve meglehetősen egyszerű, Somlyó György így látta a Füst Milán-kutatást - mondhatni - elindító és megalapozó könyvében: „Az emberben több ember lakik - a művészben még több, mert hiszen természete éppen saját maga megsokszorozása. Az az ember például, aki Füst Milán könyveit írta, nem mindig és nem mindenben azonos azzal a Füst Milánnal, akit te vagy ő vagy én ismertünk. Még Goethe, a világnak ez az egyik legközvetlenebb, legnaivabb zsenije sem volt azonos azzal a Goethével, aki számunkra ma műveiben látszik.”10 Fia csupán arra figyelünk, miképpen nevezi meg magát a költeményekben a beszélő, számos esetben az én névmás fordul elő, amint az természetes nyelvi jelenség, hiszen a névmás üres morféma, amely a szituáció konkrétságában nyer jelentést. Mindenesetre számos példa mutatkozik arra, hogy e névmással kezdi a szövegegységeket a költő, mintegy kiemelve a beszélő én szerepét: Én nem kívánok többé táncokat [...] (Szellemek utcája, 13) [,,\É?i futni nem fogok.” (Levél a rémületről, 53) Én mindezt láttam [...] (Ballada az elrabolt leányról, 55) [„ „]Én vagyok a Szégyen-Király. ”” (A fegyenc fia, 60) Én prófétáktól származom. (A magyarokhoz, 63) Én vagyok ez az öreg [...] (Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez, 84) Én elmegyek, én elmegyek [...] (Egy hellenista arab költő búcsúverse, 91) Én, akihez nagy alázat illik [...] (Kérés a hatalmasokhoz: Epilógus, 124) Én, aki nyomorúlt s beteg vagyok [...] (Uo., 125) Én nem szerettem senkit [...] (Zsoltár, 127) Én pici helyen dideregve ülni akarok [...] (Uo., 131) Én sírni nem akarok [...] (Uo.) Én más lehelletét útálom [...] (Uo.) Én csak egyet kértem [...] (Egy hegedűművészhez!, Vnl. 15) Én szerettelek! (Naenia, Ny. 1920., 1125) Én voltam az. (A Hetvenéveshez!, FÖv.^ 153) Én buzdítottalak [...] (Uo.) Az én névmást mintegy kétszázharmincszor használja Füst Milán a verseiben, egy költeményére csaknem kettő jut belőlük. Az olvasónak legkézenfekvőbb azt a feltételeznie, hogy azonosíthatja ezt az én-1 a szöveg alkotójával, amint a való világban szokásos. A költészetben mint lehetséges világban ezt nem kell feltétlenül így tennie, még akkor sem, ha nincs valamilyen utalás ennek ellenkezőjére. A vers címe gyakran ad bizonyos eligazítást, mivel a cím szövegtani természete szerint kataforikus, tehát több szempontból is az elkövetkező szövegegészre utalhat. Ez az utalás a költői szövegmű közlőjét (kommunikátorát) jelezheti valamiképpen. Több effajta című Füst Milán-vers van. Az Önarckép szóból álló verscím képzőművészeti utalással kelti azt benyomást, hogy önmagáról szól a költő, aminek azután a szövegben közvetlen nyoma nincsen. Ugyan-