Pócs Éva (szerk.): Test, lélek, szellemek és természetfeletti kommunikáció - Tanulmányok a transzcendensről 8. (Budapest, 2015)
Lélek, hasonmás, állatlélek
122 FARKAS JUDIT hogyha a Földet mérgezem [értsd: kemikáliákkal, szeméttel], azt is vissza fogom kapni! O is egy személy, ő is érez fájdalmat, és ha fájdalmat érez, akkor azt a fájdalmat, amit okoztam, azt valamikor vissza kell hogy kapjam. Vagy abban a formában, hogy akkor nem fog nekem elegendő élelmiszert adni, és éhezni fogok. Vagy egy másik életben valahogy én fogok olyan helyzetbe kerülni, hogy ő fog nekem szenvedést okozni, de ugyanazt a mértékű szenvedést, amit én okoztam. Azt valamikor vissza fogom kapni.42 Ez a lélekhit olyan hétköznapi gyakorlatokat indukál, mint például a növényeknek való dzsapázás (a Hare Krisna mantra imádkozása). Ennek célja egyfelől, hogy a növényben élő, alacsonyabb tudatú lélek mégiscsak hallhassa az Istenhez elvezető imát. Másik célja pedig a terménynövekedés, ami természetesen a hívők élelmezésére is jótékony hatással van, ugyanakkor vallásos értelmezést is kap: mivel a Krisna-hívők az elfogyasztása előtt minden ételt felajánlanak Istennek, a nagyobb termény így Krisna örömére (is) szolgál („Van, aki énekel a növényeknek, ott dzsapázunk neki, hogy nagyobb almák legyenek, nagyobbat tudjunk Krisnának ajánlani.”).43 Ez a lélekhit azonban komoly dilemmák elé is állítja a Krisna-hívőket, mint például hogy mi legyen a biomódszerekkel távol nem tartható krumplibogarakkal, vagy hogyan vágják ki a tűzifának valót. Itt a hívők a minimális erőszak elvét hangsúlyozzák, és különbséget tesznek a szükséges tűzifa kivágása és egész erdők oktalan letárolása között, vagy a véletlenül eltaposott bogár és a rovarirtóval szándékosan és feleslegesen elpusztított állat között. A beszélgetések során egyéni, mentalitásbeli különbségek is kirajzolódtak: Ab. d. úgy fogalmazott, hogy „nem vagyok szentimentális állatbarát, aki simogatja a bogarakat, vagy imádja az őzeket”, és ha a méhek, akikkel dolgozik, megtámadják, védekezik („Ha kell, akkor odacsapok nekik. [...] Vagy ő, vagy én. Vagy én futok, vagy ő. Szóval nem vagyok ezen a szinten természetbarát.”).44 Másik beszélgetőtársam, A. d. irtózik az állatok értelmetlen elpusztításától, ugyanakkor, másik végletként, felemlegette a dzsain vallásúak azon gyakorlatát, mely szerint a hívők szájukat bekötve, maguk előtt söprögetve járnak, hogy véletlenül se lélegezzenek be vagy tapossanak el egy apró élőlényt. A. d. a helyes középút megtalálására helyezte a hangsúlyt, és arra, hogy „nagyon sokat számít a tudat, a motiváció, a hangulat”.45 És itt hangzott el a kulcsszó, amelyet a Krisna-hívők között végzett kutatásaim során oly sokszor hallottam, ami az egész Krisna-tudatos gyakorlatot áthatja és befolyásolja: az Istennek végzett úgynevezett odaadó szolgálat elsődlegessége és legitimációs ereje.46 Az odaadó szolgálat az egyik vallásgyakorlat, amely segít visszavinni a lelkeket Krisnához. Ennek lényege, hogy az egyén mindent Isten szolgálataként értelmezzen, és ebben a tudatban végezzen, legyen az a munkája, a főzés, az étkezés, a konyha felmosása és így tovább. A Krisna-hívők munkájukat nem munkának, hanem szolgálatnak nevezik, munkahelyüket pedig a szolgálatuk helyének. Mindenfajta tevékenység felruházása ezzel a szándékkal e tevékenységeket egyfajta szakralitásba vonja, és így a szolgálat során elpusztított