Salamon András: A kutyák nem felejtenek - JAK-füzetek 88. (Budapest, 1996)

„Nagyon tud a pasi rizsázni. Nem is az, hogy perfekt újmagyai; hanem hogy egyszer csak meghallod a mély szívzűrt, és a figura belső izéje kitárul, de a nyelven át, bazmeg, mert a nyelvhasználati finomságok révén megpendít egy húrt benned, ami egyébként elérhetetlen, és akkor ehhez hozzájön még valami szövegalatti, mögöttes zene, de annyira szép, hogy nem is nagyon lehet beszélni róla. Ott bödönöl valami, amit jobb helyeken költészetnek hívnak, mert nem tudnak mit mondani rá. Részvét. Hát ez se elég, nagyon lefordítja a csodát. A Sáli nyelvtehetség, ami ritka, mint mikor a térre lejön egy csávó, és elkezd dekázni, és a lábához ragad a labda, és nem akar leesni, mert ahogy hozzányúl, az már jó, a labdának is jó, pörög, élvezi még a labda is, hogy micsinálnak vele! És akkor a többi csak néz, nem hisz a szemének, hát ez eddig nem is focizott, messziről látszik rajta, és akkor fogja magát, és itt helybe feltalálja nekünk a labdarúgást, nem is nekünk, csak úgy saját magának, azt se tudja, miért. Az benne a legjobb. A Salamon filmrendező akar lenni (a hülye). Pedig író. Ezt onnan is lehet tudni, hogy az eredetileg film­forgatókönyv-alapnak írt mon­dataiba nem lehet belenyúlkálni, akkor dől az egész hóbelevanc.

Next