Sebes Katalin (szerk.): Ha minden jól megy. Antológia (Budapest, 1994)
Radnóti Sándor: Etnosz és démosz
kisebbségi eredetűek, reformátusok, katolikusok, arisztokrata származásúak, első generációs értelmiségiek), csak akkor támadnak, ha ilyesfajta megszemélyesítések tárgyává válnak. Nem akarván követni Csoórit százéves történelmi folyamatok és aktuálpolitikai események összezagyválásában, csak a rend kedvéért közlöm kommentár nélkül, hogy esszénaplója egy későbbi s már a visszhangokra válaszoló részében azt a sérelmet nevezi meg a zsidó-magyar viszonyról szóló megjegyzései kiváltó okának, hogy világlapok - tudomása szerint hazai forrásból - antiszemita rossz hírét keltették a hatalmon lévő politikai elitnek. „...a zsidóság sorsmeghatározta tulajdonságai csak addig jelentenek veszedelmet, amíg magyar öntudat, amelyhez alkalmazkodni lehet és kell, nincs.” Csoóri e kérdésben ott tart, ahol hatvan évvel ezelőtt Németh László, akinek Különítményescikkét (ebből idéztem a fenti mondatot) nemcsak gondolatilag követi, hanem a támadásokra adott válaszában önkéntelenül gesztusaiban és stilárisan is parodizálja. De Németh lehengerlő hatása máskülönben is oly mérvű Csoóri egész magyarság-, történelem- és kultúraszemléletében, s újabban (mivel nyíltabban, nem félig kimondva beszélhet Németh nagy témáiról) ez oly feltűnővé vált, hogy kései és inadekvát epigonizmusról kell beszélnünk. Németh élessége, szabatossága s látköre nélkül. A híg és mély kulturális megkülönböztetésének alkalmazását nem volt nehéz észlelni már teszem a Tenger és diólevél e soraiban: „Magyarán szólva: a Kölcseyk zsenialitása gyakorta olyan kultúra talaján hajtott ki, amelyből a hazai ízeket megadó sók hiányoztak.” Most József Attiláig húzza tovább Németh vonalát. Józsefben - ellentétben az európaiságot és modern magyarságot összehangoló Babitsosai és Kosztolányival - „meghasadt valami”. (274. o.) Verseivel szemben tanulmányai elvontak. „Nehézszívvel írom le, hogy inkább német észjárást követnek, mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak.” S ennek oka nem nyelvi ösztöne, hanem baloldali vonzalmai. A „marxizmusok nyelve, a szociológiák nyelve és a lélektanoké még József Attila »előmunkálatai« nyomán sem tudtak összeforrni a miénkkel. Közvetített bár európai gondolatot vagy vele ellentéteset: ázsiait - nyelvünk természetétől idegen szerpentineken kanyargóit Jolfelé”. E rendkívüli horderejű, a József Attila-revíziót kezdeményező mondatok után megint a jellegzetes relativizáló-szubjektivizáló, a jóakarat felkeltését szolgáló bukolikus zárlat: „Hogy az egresbokrok közeléből hogy jutottam ide, magam se tudom. A nyelvről való töprengés akkor sem haszontalan egy írónak, ha csupán maga okul belőle.” (275. o.) Nehéz szívvel írom le, hogy Csoóri gondolatai inkább német észjárást követnek, mint magyart. E helyütt explicit módon Heideggerhez igazodnak, talán egyedüli tartalmi újdonságként kimondatlanul megpendítve annak a lehetőségét, hogy egy újra művelt magyar kulturális populizmusnak, fundamentalizmusnak ő lehetne a távoli vezércsillaga. De az okfejtés, mint minde260