Sinkó László: Bognár László beszélgetései Sinkó Lászlóval és Sinkó Lászlóról (Budapest, 2001)
III.
Apám története landi-magyar határhoz. Mindketten heted-, nyolcadmagukkal voltak testvérek. Nagyapám kéményseprő volt, majd nyugdíjasként a Korona vendéglő gondnoka lett. Ott tanulta apám a pincérszakmát. Hogy egy pincér elvegyen egy gazdag molnárlányt, az akkoriban szóba se jöhetett a hatalmas egzisztenciális és társadalmi különbség miatt. Anyai nagyapám bele is ment volna, hiszen a Sinkovitsékról köztudott volt, hogy tisztességes polgári család, Jenőkét, édesapámat pedig mindenki szerette. De hát pincér. A rokonság bántóan viselkedett. Szüleim ezért elhagyták Vas megyét, fölköltöztek Budapestre. Már-már romantikus történet. Vásároltak egy vendéglőt Kispesten, amelyet a harmincas évek gazdasági válsága elvitt. Apám munkanélkülivé vált, a nulláról kellett folytatnia. Később a híres Ilkovitsnál főpincér lett. Az Ilkovits család nagy vendéglátós dinasztia. Az éttermük a Nyugati pályaudvarral szemben, a Skála áruház helyén állt. Minden társadalmi réteg megtalálta benne a maga helyét. A söntésben az utas, aki megérkezett vagy indult tovább a pályaudvarról, meg a járókelők. Az ablakban sütötték a híres rósejbnijüket, nyomtatott zacskóban adták az embereknek, emlékszem még a világháborús rokkantra az üveg előtt. Bent a fehér és a vörös terem, az egyik az iparosok, a másik pedig írók, költők, művészek törzshelye. Középen egy kör alakú üvegfalú irodából a főnök mint a tortaszeleteket, az összes helyszínt látta. József Attila a Jókai utcába járt Jolánhoz, aki ott lakott az ügyvéd férjével. Attila mindig főzeléket kért feltét nélkül. Apám tudta, hogy megjelentek már versei és hogy jó költő. Hitelezett is neki. Mindig visszakapta. Egy alkalommal feltéttel vitte ki a főzeléket, mire ő azt mondta, Jenőke, köszönöm szépen - ezt a bátyám szokta mesélni, most én adom tovább, a család már csak ilyen -, de én feltét nélkül kértem, ez többet ne forduljon elő. Apám legközelebb a húsra öntette rá a főzeléket, úgy vitte ki, „fel”-téttel a főzelék alatt. Az önérzet! - mert arról akartam beszélni. Valami félreértés folytán Ilkovits egyszer meggyanúsította apámat, megsértette az önérzetét. Éppen leszedett egy asztalt, apám alacsony növésű volt, megállt Ilkovits előtt, és az egész tálcát mindenestül a földhöz vágta. Természetesen semmi bántódása nem lett emiatt. Kitűnően ismerte a szakmáját. 1948-ban az államosítás során a tulajdonosokat nem értesítették előre. Este kiszállt a bizottság, közölték a tulajdonossal, a bolt a népé, ön holnap ne jöjjön be. Apám tudomást szerzett erről, és a kisember becsületességével Ilkovitsnak megmentette az utolsó napi bevételt. Utána ő lett a vezető. Ez apám története. Anyámról... Iskolás koromban az osztálynaplóban anyám neve mellé állandóan azt írták be, hogy Sinkovits Jenőné szül. Göndöcs Terézia, htb., háztartásbeli. Egy időben szégyelltem ezt, merthogy az iskolatársaim mamái akkor már kezdtek elhelyezkedni Óbudán a Goldbergerben meg a textilfestőben. Apám soha nem engedte, hogy elmenjen dolgozni. Igazi matriarcha volt, nagy családösszetartó. A tehetségét, a színészi, empatikus képességét, a formátumát valószínűleg megörököltük tőle, miközben szorongó és hiperérzékeny nő volt. Tizenöt éves korában árva maradt, meghalt az édesanyja. Egyik nagyszülőmet sem ismertem, mind korán meghaltak. Tizenöt évesen anyám éjjel kettőkor kelt, meggyúrta a tésztát, dagasztott, kenyeret 250