Sinkó László: Bognár László beszélgetései Sinkó Lászlóval és Sinkó Lászlóról (Budapest, 2001)
III.
LESZ MESE Annyira tudtam sírni. Amikor levágták az arany loknis hajamat, amikor megfosztottak az ékességemtől, zokogtam. A nagy tiltakozásaim nem hisztériákban nyilvánultak meg gyerekkoromban, hanem hatalmas zokogásokban. Utólag ezek a helyükre kerültek. Szóval és érvekkel nem tudtam megvédeni magamat. Nem akartam zsarolni senkit a bőgéssel. Úgy sírtam, hogy megsajnáltak a felnőttek. Őszintén, tehát nem rafináltam mint egy gyerek, nem manipulálva, hogy el akartam volna érni vele valamit. Ugyanez történt a bátyám esküvőjén is. Amikor a gratulációkat fogadták, rám tört a sírógörcs a templom sekrestyéjében, ráborultam, és kiszakadt belőlem a feszültség. Utólag megértettem, elsirattam a bátyámat, hogy soha többet, hogy kész, hogy nincs bátyám, elvitték, elvitték. Az a József Attila-i „még őszinte ember”. Ez történt akkor is, amikor elvitt anyám iskolába. Miért nem hagyták, hogy még egy évig ne jöjjön? Várni kellett volna egy kicsit! Csakhogy márciusi születésem miatt nem lehetett. Nagyon anyás voltam. Egy évvel a háború után mentem iskolába. Sokat számított, hogy nem a játszótéren töltöttem el a kisgyermekkoromat. Ezzel persze nem álltam egyedül. A háború szörnyűsége nem csak emberéletek elvesztésében fejeződik ki. Emlékszel? Beszéltünk az Esti meséről. Nyertünk! Olvastam a Blikket. Kikapcsolódásképp ezt forgatja idehaza a család. A lap különben magának tulajdonítja a dicsőséget. Befutójában más változattal, de lesz az egyes csatornán is valami kis mese. Most fejezzük be. VEGE