Sinkó László: Bognár László beszélgetései Sinkó Lászlóval és Sinkó Lászlóról (Budapest, 2001)

III.

LESZ MESE Annyira tudtam sírni. Amikor levágták az arany loknis hajamat, amikor meg­fosztottak az ékességemtől, zokogtam. A nagy tiltakozásaim nem hisztériákban nyilvánultak meg gyerekkoromban, ha­nem hatalmas zokogásokban. Utólag ezek a helyükre kerültek. Szóval és ér­vekkel nem tudtam megvédeni maga­mat. Nem akartam zsarolni senkit a bő­­géssel. Úgy sírtam, hogy megsajnáltak a felnőttek. Őszintén, tehát nem rafinál­tam mint egy gyerek, nem manipulálva, hogy el akartam volna érni vele valamit. Ugyanez történt a bátyám esküvőjén is. Amikor a gratulációkat fogadták, rám tört a sírógörcs a templom sekrestyé­jében, ráborultam, és kiszakadt belőlem a feszültség. Utólag megértettem, elsi­rattam a bátyámat, hogy soha többet, hogy kész, hogy nincs bátyám, elvitték, elvitték. Az a József Attila-i „még őszinte ember”. Ez történt akkor is, amikor elvitt anyám iskolába. Miért nem hagy­ták, hogy még egy évig ne jöjjön? Várni kellett volna egy kicsit! Csakhogy már­ciusi születésem miatt nem lehetett. Nagyon anyás voltam. Egy évvel a hábo­rú után mentem iskolába. Sokat számí­tott, hogy nem a játszótéren töltöttem el a kisgyermekkoromat. Ezzel persze nem álltam egyedül. A háború szörnyűsége nem csak emberéletek elvesztésében fejeződik ki. Emlékszel? Beszéltünk az Esti mesé­ről. Nyertünk! Olvastam a Blikket. Ki­­kapcsolódásképp ezt forgatja idehaza a család. A lap különben magának tulaj­donítja a dicsőséget. Befutójában más változattal, de lesz az egyes csatornán is valami kis mese. Most fejezzük be. VEGE

Next