Sinkó László: Bognár László beszélgetései Sinkó Lászlóval és Sinkó Lászlóról (Budapest, 2001)
I.
Nemzeti Színház 1966-67 nem áll ott. Ezzel kezdetét vette az a folyamat, amely a mai napig tart. S akkor még csak egy épületet szüntettek meg! Ma már társulatokat is fölszámolnak! Lásd Thália! Lásd Új Színház! És ha lassan negyven év alatt mind nagyobb lihegéssel sikerül fölépíteni a Nemzeti Színházat, akkor is milyen társulat lesz benne, kik fognak ott játszani, mit és hogyan? Ez óhatatlanul eszembe jutott, amikor egy tollvonással megszüntették az Új Színház társulatát... az igazi okát máig nem tudom. Szóval megérkeztem Budapestre, és már nem ugyanaz az épület fogadott. A Nemzetit közben átköltöztették a mai Thália Színház helyére, majd 1966-ban kapta meg azt az épületet az Izabella utcában, vagyis a Hevesi Sándor téren, amelyben a mai napig játszik. BOGNÁR: Összehasonlítva az ötvenes évek eleji helyzettel, milyen miliőt, légkört lehetett tapasztalni 66-tól kezdve a Nemzeti Színházban? Sinkovits Imre: Ahhoz nekem oda kell visszalapoznom, hogy én 63-ban kerültem vissza a Nemzetibe. Ez nagy győzelme volt Majornak, mert engem Várkonyi a Víghez akart vinni, csakhogy Major inkább mindig megfúrta, így lett az egy éves József Attila színházi száműzetésemből öt év. Major ebből presztízskérdést csinált: a Vígbe nem, nem engedett ki a karmai közül. Major be akarta bizonyítani rólam, hogy én „a nép megtévedt gyermeke”, voltaképpen a szocializmus híve vagyok. Talán éppen azért, mert annyira bizonyítani akart, nem volt kegyetlen, hanem művészi sikereket akart velem elérni. Akkor voltam 34-35 éves, megkaptam a Macbeth szerepét, aztán sorba jött a többi: Ádám, Az ifjúság édes madara, Csák végnapjai, Mózes, Marat halála, egyik nagy szerep a másik után. Mire visszakerültem a Nemzetibe, már meghalt szegény Gellért Bandi, öngyilkos lett. Akkor tetőzött Major és Marton vetélkedése. Mindegyik meg akart szerezni a saját színészének 54