Sinkó László: Bognár László beszélgetései Sinkó Lászlóval és Sinkó Lászlóról (Budapest, 2001)
I.
A színpadi alazat mennyire fárasztó, hogy a darab bizonyos részeiben oldalakon keresztül nem szólal meg. Na de az alatt az idő alatt, amíg nem beszél, mindazt magába kell gyűjtenie, amiből később megszólal. Hányszor elmondtam ezt a növendékeimnek a Főiskolán, nekem is elmondták. Bár soha nem szajkóztam azt, amit nekem mondtak, hanem igyekeztem magam is végigmenni rajta, hogy azután már saját tapasztalatomként adjam tovább. Úgy van ez, mint az életben. Most te itt hallgatsz engem, de közben beszélsz - magadban. Igaz? Egyfolytában mindenki egyszerre beszél, csak vagy magában hangtalanul, vagy kimondja. Pontosan azok a jó színházi előadások, amelyekben rengeteg direkt megcsinált összebeszélést, egymásra-beszélést találsz. Ahogyan a mindennapokban is, elmondom a félmondatomat, megvárom a másikét, utána befejezem a magam másik felét. Mint a cipzár fogai. Az olyan szerepek, mint a Józsué, attól jelentős feladatok, hogy hitelesen sikerülnek-e a megszólalásaid. Ezért különösen igényes játékot kívánnak. Rettenetes, amikor az előadásban kiváló a főszereplő, mellette van még egy vagy kettő, aki megüti a kellő színvonalat, megszületik valami, egy feszültség, egy hangulat, majd megszólal egy infernális hang, és az egész recsegveropogva szétesik, érvénytelenné válik. Bognár: Babarczy az 1968/69-es évadtól rendezett a Nemzetiben. Majdnem minden darabjában szerepeltél. Milyen változást hozott ez a számodra? Sinkó: Először is az lepett meg, hogy jó szerepeket osztott rám, egyáltalán hogy én kaptam őket. Ha mondtam valamit, akkor végre úgy értette azt valaki, ahogyan én gondoltam. Szabályosan kiborultam, amikor Babarczy és Iglódi elment a Nemzetiből. Hányadik eset volt ez már az életemben! Lengyel Gyuri, Babarczy, Iglódi, mindmind-mind kitúrták, kilökték magukat a társulatukból. Áldatlan állapotok uralkodtak. Velük azt éreztem, hogy még van értelme. Más kérdés, hogy idővel Iglódi visszajött, de akkor ő is elszerződött... a József Attila Színházhoz. Főleg Babarczy távozása rázott meg. Három darabjában játszottam, minden konfliktus és fennakadás nélkül. Mintha életünk kezdetétől fogva ugyanazt a nyelvet beszéltük volna. Ugyanígy később, 1978-79-ben, amikor jött Zsámbéki, Ascher, Székely. Velük is minden probléma nélkül dolgoztam együtt. Az egészről úgy gondolkodtam, mint ők. Bognár: Hogyan jellemeznéd ezt a közös gondolkodást? Sinkó: Nem tudom jellemezni. Erre csak az előadások képesek. Ezt nem lehet tetten érni, nem is elemeztem. Bognár: Az az érzésed, hogy egyik esetben teljesen magadra maradsz a szerep körvonalaival, a másikban viszont kialakulhat valamilyen dialógus közöttetek? Sinkó: Ez. Bognár: Milyen érzés részt venni az ilyen próbán? Sinkó: Ott kezdődik, hogy nem kell a tehetségemet bizonyítanom a rendezőnek. Ez alapvető. A Nemzeti Színházban hosszú időn keresztül erről szólt a próba. De azóta is, hogy eljöttem. Hallom meg látom egy-két nemzeti színházas kollégán ennek a nyomait máshol, munka közben. Legszívesebben megfognám a grabancát, hogy miért így. Kell merni a próbán! A próba nem arról szól, hogy bebizonyítsam a tehetségemet. Ellenkezőleg, azért va-56