Stoll Béla (szerk.): József Attila összes versei. Rögtönzések, tréfák, személyes érdekességű apróságok. Jegyzetek. Kritikai kiadás III. (Budapest, 2005)
Jegyzetek
2003. 60. sz. 22.) Végül utalok saját, „József Attila-textológia” című cikkemre is. (Irodalomismeret 1995. 16-30., 156-157.) Az 1984-i kiadás készítésekor alkalmazott elvek nagy része változatlanul érvényes most is. Azokhoz képest a következő változtatásokat tettem. Péter László említett lektori jelentésének két bíráló megjegyzését fogadtam el. (Azért csak most, mert annak idején az írógéppel készített „kézirat” változtatása igen nehézkes, sok időt igénylő művelet volt, nem úgy, mint most, a számítógép korában.) „Célszerű egységesen törölni a pusztán régi és nem is általános nyomdai gyakorlatot tükröző, címek utáni pontot. Még kézirat esetében is.” - „Az uralkodói többes helyett helyénvalóbbnak tartom az egyes szám első személyű előadásmódot.” A versek ékezésénél még jobban igyekeztem a költő gyakorlatát érvényesíteni. Ahol tehát autográf, gondosan ékezett kézirat állt rendelkezésemre, ott nem az alapul vett nyomtatott kiadás szerint, hanem a kézirat szerint ékeztem. Szakítottam azzal a hagyományos, az ÖM-re visszanyúló gyakorlattal, amely évekre bontva közli a verseket. „Ez a módszer nem egészen problémamentes. Egyik hátulütője: nem kevés olvasó lát, illetve inkább érez cezúrát ott, ahol mindössze az évszám, a megírás éve más, mondjuk József Attila 1934 végén és 1935 legelején keletkezett versei között” - írja Szőke György idézett tanulmányában. Egyetértek vele, noha példája éppenséggel egyezik az általam adott korszakhatárral. Azoknak az éveknek a végén, amikor a költőnek kötete jelent meg, gyakran hónapokig nem ír új verset, mert kötete ezer gondjával van elfoglalva. Az általam adott korszakhatárok nem poétikaiak, hanem életrajziak. A versek sorrendje változatlanul az időrend. Ez ellen az szól, hogy a kronológia követésével elsikkad a költő által kiadott kötetek gyakran többlet-mondanivalót tartalmazó szerkezete. Ez az igény azonban célszerűbben kielégíthető hasonmás kiadásokkal, már csak azért is, mert a költők olykor gondos tipográfiával is megpróbálják verseik hatását fokozni. A Nagyon fáj című kötetben például a verscímek pirossal vannak szedve, s a versek a lapok alsó felén kezdődnek. (A József Attila életében megjelent hét kötetből négynek van már hasonmás kiadása.) Az időrend mellett szól, hogy maga József Attila is időrendben közölte válogatott verseit a Medvetáncban. Korábbi köteteinek címe után megjelölte azt az időkört, ahonnan az illető kötet anyaga összeállt (például 1925-29), de egy-egy köteten belül nem érvényesítette az időrendet. Mindebből az következik, hogy az életrajzi háttér (nők, párt, olvasmányok) vizsgálata nagy szerepet játszik kiadásomban. Ez részemről nem állásfoglalás a harmadik évezredben újra kibontakozó vitában életrajz és mű viszonyáról, (újraolvasó Bp. 2001.; A forrás 2003. decemberi tematikus száma.; Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Bp. 2003.; Kortárs 2005/4. 57-58. stb.) Valahogy csak el kell helyezni a verseket; a hermeneutika híveinek tábora (vagy talán a dekonosok elszánt csapata is) a verscímek abc-rendjében adná közre az oeuvre-t? Előző kiadásomban a kronológai elvet túlzásba vittem. A változatok közlésénél ugyanis azt a gyakorlatot követtem, hogy az átdolgozott változatot az átdolgozás idejére osztottam be, ezért messze kerültek egymástól. (Aradat - Öt szegény szól [398]; A pap mosolyog - Engem temetnek [306] stb.) Jelen kiadásomban ezeket a változatokat egy szám alá osztottam be a) és b) jelzéssel. A teljes egészében közölt változatok számát szaporítottam, s a kötetet úgy tördeltem, hogy ezek lehetőleg páros-páratlan oldalra kerüljenek, s kényelmesen, lapozás nélkül össze lehessen őket hasonlítani. (Ez néha nem sikerült.) Igaza van ugyanis Szőke Györgynek: „...egyes versek korábbi (önállónak is tekinthető) variánsait az olvasó kihüvelyezni kénytelen a soronként megadott szövegváltozatokból.” (Szőke 2003. 102.) Kabdebó Lóránt vagy Garai László sokat bosszankodhattak, amikor az Ars poetica (573), illetőleg a Világosítsd föl (540) elemzésekor a versek korábbi alakjaira voltak kíváncsiak. Ezek a változatok önálló műalkotásként is élvezhetők, s nehéz egy verset úgy olvasni, hogy a szem ide-oda ugráljon a főszöveg és a kisebb típussal szedett variánsok között. Hátránya ennek a megoldásnak, hogy nem derül ki rögtön, hogy a költő mely sorokat dolgozta át. Az ún. töredékeket besoroltam a teljes versek közé. Előző kiadásomban a viszonylag pontosan keltezhető töredékeket és azokat a hosszabb, a végső befejezéshez közel álló szövegeket, amelyeket az 82