Szakolczay Lajos: A csavargó esztétikája (Budapest, 1996)
Látás és látomás
Csak most, hogy a szügyemre rakódott veríték csatakos fénye átsüt a bőrön a forró ragyogás világít át már énbennem minden tájat, habosodik bennem a vér, sörényem merevedik, patám keményedik, feldübörög és átüti a nyirkos éj falát. (Farkas Árpád) Itt Kiss Benedek, amott Farkas Árpád kapcsolódik legszorosabban a sohasem „búcsúzó lovacska” mítoszához. Az állandóan versre kész lélekállapotnak és az élménytől átforrósult nyelvnek köszönhető, hogy mindkettőjük lírájában van valami eruptív erő: nem tudnak - nem is akarnak! - megszabadulni az ösztönösen verssé lett szavak hatalmától. Akárha Sinka balladát táncoló anyja hajlongana a születésmítoszt ünneplő Állok virágban című versben, oly pontos az ünneplést visszaadó mozgás. Itt is - és még számtalan verset említhetnék - az első sorokban már megtalált ritmus vonzza a költői rögtönzésnek ható, ugyanakkor nagyon is a vers törvényei szerint alakuló gondolatot. Másutt meg a József Attila-i játékból fejlődik ki a regölőt, csujogatót és bájolót modern elemekkel ötvöző modell. S ahol a népköltészet üde hangja a költői magáratalálás erejével párosul, a vers telitalálat (Kettőző madrigál, Vadgalamb). Ekkor már nem feszélyez a túlburjánzó nyelv, egyszerre elfelejtődik az olvasmányélmény: Ady és József Attila itt-ott még felbukkanó hangja úgy marad el, hogy Kiss Benedek már csak a saját költeményét írja. Amelynek van sodrása és ereje, komolysága és szuggesztivitása. S ahol éppen groteszkségével meghökkentő, ott is a versbeni többszólamúság, a groteszk keserűségét ellenpontozó szerkesztésmód tartja az egyensúlyt: „Apollinaire-kék, hús-lila ősz van, / Halál gyűlik a tehénhúsban”. Érdekes, e líra mitikus körei mintha nem mutatnák valódi teljében a társadalmi valóság énekesét, holott a Gazdátlan évszak (1970), de főképpen a Békesség nektek, utak! (1973) szerzője ezekből kiindulva építi saját történelmét. Az a vágyá, hogy „Józsefattila-fából ültetne erdőt, hazát”, szerepvállalásnak ugyan jó, de ismervén a történelem sorsfordulóiban „átvérzett” ország költőinek heroikus küzdelmét, csak óhaj marad inkább. Mégis a Csont-citerán kipengetett dal izgatja, a József Attila történelemszemléletét tükröző Böjti szél ragadja magával immár a költőt. Kérdése a „hamuval sikált Kárpát-medencében” mindenhol egyaránt érvényes: És nép, te költészet fogától véres: kígyó a faág is! játékszerül sárkányországot hogy szültél hát magadnak én gyönyörűm! 101