Szakolczay Lajos: A csavargó esztétikája (Budapest, 1996)
Szöveg, hagyomány
László említi a Hunok Nyugatonban -, aki azt nehezményezi, hogy a- Magyar írók Szövetsége tiltakozott a csehszlovákiai magyarság kitelepítése ellen. Fábry Zoltánt, a vox humana megszólaltatóját sok évvel később épp azért nevezi oltárőrzőnek, mert személyében - kimondatlanul is A vádlott megszólal című fölrázó erejű röpirat szerzője is tiszteltetik. „Ha indulhatna valami boldoggá avatási per, hogy ki állt kegyükben, nagy elődeink szent hitében, legigazolhatóbban, már a földön, kortársaim közül bizony Stósz irányába szögezném az ujjam. El ott egy európai, egy szentszagú hű szabadsághívő.” Ki tagadná, e jellemzés az önportré színeiből is kölcsönöz. Széppé az ügyet Illyésnél is, akárcsak a megidézettnél, a tartás méltósága teszi: „Azoknak írunk, akik velünk gyönyörködnek.” így, ilyen egyszerűen hangzik kijelentése, nem követel magyarázatot. A világszabadság, a senki által ki nem sajátítható világszabadság eszméjét Petőfitől tanulta, s ő közvetítette a francia forradalom lázát is. Mikor itthon elhangzik a megszégyenítő kérdés: milyen anyanyelv az, melyet nem édesanyjától kap a fiú? - Illyés, Hrúz Márián keresztül egy szomszéd népet is tisztelve, szlovák szótárt kezd forgatni. Ez volt az ő magyarsága; nyitott szív és nyitott elme. Nem kisebb, hanem nagyobb lett, hogy más népeket, más értékjavakat is becsült. Ezért kérhette számon a botlásokat - őrködött is perlő haraggal, haláláig! -, a nacionalizmus nagyhatalmú gőgjét, a beolvasztásra irányuló törekvéseket. Bár József Attilát ünnepelvén a hatvanas évek elején leírja a zúzmarás mondatot, „az »európai« világérzés mindmáig azt mondja: a valóság teljes ismeretében az ember csak pesszimista lehet”, és el-elkomorul verseiben, tanulmányaiban, cikkeiben, mert úgy észleli, hogy a Duna-táj még mindig semmit sem akar föladni „furcsaságaiból”, bűnöst és büntetlent egyként végigperzsel a szél; avval, hogy dolgozik, hogy jövőt kínál - a legnagyobb optimistánk. Érzi, szeretett országa egy kissé szélárnyékba került, eljött az ideje a tisztázó hangnak. A legegyszerűbb olvasóját is megtiszteli világosságával - „...az akusztikának az ismerete az írásmesterségben is fő-fő stíluskövetelmény” -, hajszálfmoman működik az operáló kése „töméntelen területen”. Az írószövetség közgyűléséhez is azért fordul: a föladat fontosságát akarja tudatosítani. Nem tűri a sötétséget, nem viselheti el a körmönfont agyak handabandáját. Etikája kikezdhetetlen, „kis” és „nagy” ügyekben is mindig a tisztázás szándéka vezérli: „...szolgálhat-e történelmi haladást olyan irányzat, amely más nép jogait sérti” - kérdezi, s miközben eltöpreng, maga adja a választ. Világos okfejtésével, de még inkább egy életmű példájával. Amit sugall, elraktározhatjuk parainézisként akár egy egész életre: a szellem emberének kötelessége, hogy ne váljék nemtelen indulatok meghosszabbított karjává. Erkölcsöt lehet tőle tanulni, világlátást, következetességet. Plebejus indulata ránk piríthat, az ének sohasem a páholyban ülőkért van; aki jogot kapott a szólásra, annak a kakasülőn kucorgókra is kell gondolnia. O mindig figyelt e szolgálatra. Egy nagy nemzedék utolsó élő tagjaként hirdette, hogy a korszerű magyarságtudat követel is tőlünk: „Helyünk és helyzetünk reális ismeretét, nemzeti értékeink, hazaszeretetünk ápolását és elmélyítését, állandóan növelve szellemi kin118