Szakolczay Lajos: A csavargó esztétikája (Budapest, 1996)
Látás és látomás
déket. Faludy György kiátkozása, az embert kemény próba elé állító recski „börtönévek”, valljuk be, mindnyájunk tragédiája és szégyene. O - ezért nem tudták megtörni - akaratosabb, keményebb volt annál, mintsem hogy főt hajtott volna. Újból, másodszor is emigrálnia kellett: inkább a bizonytalan lét, mint szájon a lakat — vallotta. És valójában - Bécset, Párizst, Londont, Firenzét érintve (egy ideig Málta szigetén is élt) - ekkor kezdődött nagy vándorlása. Furcsa mód, ahogy a kilométereket tekintve mind távolabb került a hazától - a dühösen szeretettől, mely nála a magyar nyelvben mindig megőrzött fenség -, úgy érkezett hozzánk fokról fokra közelebb. Elsősorban látomásaiban, kényesen tiszta versbeszédében. Olyan szellemi hazát épített föl magának, melynek értékei az egyetemes magyar irodalom értékeivel vetekszenek; nyugtáznunk létét egyre sürgetőbb föladat, mi több: kötelesség. Lírája csupán a fölületes olvasó számára érthető könnyen, aki a vágánsdalban csak a rekedtséget érzékeli s a szókimondás vaskos báját, melyet aláfestő zeneként vonz a balladai forma. Villon-átköltései, noha ő elhatárolta magát a műfordítástól, megbotránkoztattak: hogyan van valakinek mersze ürügyként használni egy klasszikust, még ha a csenés jobb céllal történt is: a kimondhatóság reményében. Faludy György maszkját, bizonyítja ezt a kolozsvári Korunkban folytatásokban megjelent Heine Németországa., történelmi idők ihlették. Ha a Villon-átírás és a hasonló modorban készült egy-két költemény - például a József Attilától sem távol álló Középkori kocsmadal - a személyiség jogait pörli vissza, Heine poémájának átköltésére azért került sor, hogy a költő - miként mondja - bunkónak használhassa a nácizmus ellen. Különben is a rejtőzés - áthasonulás. A pompeji strázsán álló különösen él evvel a fogással: Michelangelo utolsó imája mögé búvik, 830 táján Walafridus Strabo, 1540 körül pedig Pietro Aretino nevében küld levelet Grimaldus Szent Gallen-i apátnak, illetve a salernói hercegnek. A Rig Véddnak éppúgy áldoz, mint a „kínai versnek”, hisz anyag és szellem összeférhetetlensége - melyik a magasabb rendű? - örök téma. A forma, a lélek, az egynek látott mindenség - vélelme szerint - bomladozó összhangja hív elő dalt - gyakran szonettet, mely az öregedő költőnek is, később látni fogjuk, legbiztosabb megszólalási módja lesz -, kiátkozó keserűséggel megint csak a németet ostorozza. A júdeai helytartó párbeszédében pedig a népet, „mely halni gyáva, élni ostoba”. A balladai „homály” sem akadályozza meg, hogy egyetlen szerelméről valljon, s hogy megrajzolja Nulla Károly életének gúnyképét: „üres lapok néma ítéletét” hullatja rá. A szonett fegyelme és a középkori kocsmadal szabadszájúsága egyként lefegyverzi, sőt némelykor - például az Aretino Péter-panaszban - a tercinákat dühvei is béleli. Avval, hogy érzékeny minden rázúduló csapásra, a kibeszélés véderővé válik. Aki - önmagára vagy a világra - átkot mond, egyetlen helyzetben sem lehet közömbös. így lesz ez alighanem a világ végezetéig, miként egy 1939-es párizsi vers, az Atlantisz megállapítja: rendőrkopók kaptatnak mögötte, s ő, a „rongyokba burkolt kolduskirály”, csak nevet, nevet, jöttét sehol sem várják; fölszabadult „magánya” a valóságban teher. Versében gondolat és kép harmóniája, szemérmesen itt-ott bevallott halálfélelem. Az Arab mezőn égi hangjának hívását - „sehogysem értelek, / hogy e földről, ahol mindennek vége, / mért nem vágyói a nemlét gyönyörére?” - visszautasítja. Élni 70