Szakolczay Lajos: A csavargó esztétikája (Budapest, 1996)
Látás és látomás
kert / helyén, s a Holt lelkek egy Iszonyt érlelt, / s: Egy vadász... lapoz M. Füves könyvébe. - / »Csak hárman?!« - Mosolygott. - S mintha visszarína / e mosolyban Ady, Babits, József Attila, / s minden magyaroknak Halotti Beszéde.” Didaktikussága — ezer adalékot, címet utalást és idézetet fölhasználó alkotásmódja - ellenére sem mondható, hogy nem épít az olvasó műveltségélményére. Sőt, társnak fogadja, aki egy-egy szó („minőség forradalma”, „Házsongárd”) ismeretében maga is érezheti, hogy az elhallgatás műképző erő; meggyőződhetik arról a roppant tudásanyagról, mely ugyan utalásokban és hivatkozásokban s nem kevésbé az élmény mélyrétegében mindenkor jelen van, de nem szükséges s néha nem is illik teljességében kimondani. A Tisztelgés az elődöknek montázs; jól s kevésbé ismert sorok teszik az ünnepet ünneppé, Vörösmartyé, Kisfaludy Károlyé, Adyé, Babitsé, Kosztolányié, Karinthy Frigyesé, József Attiláé, Radnótié, Sinkáé. Ha a fölsorolás hiányos, milyen lesz a verset szemelgető átlagolvasó kísérlete? Ha minden vonatkozási pont, körébe vonván az idézett sorok alkotóját s életművét, nem is sejlik föl azonnal, a „jóízű” szavakat csent költő tiszta indulata világos. Például amikor Kisfaludy Mohácsából indít és József Attilához érkezik: „El magyar áll Buda még. S az / Optimista nemzet lekö- / Pi tisztelettel Kölcsey / Szent Ferencet. Az ám hazám!” Simonyi elegyében, mely inkább egyenes beszéd, mint nagy vers, föltétien látni kell egypár, jóllehet csak technikai apróságnak nevezhető sajátosságot. József Attila igéjének népies változatával- A költő hasztalan vonyít - a sor hangulata még keservesebb lesz; szűkölő félelemmé válik. Mintha előrevetítené a tudásnak tett panasz szükségtelenségét. A megfeszítettek - egész ciklus tudatosítja - a maguk nemében szent őrültek voltak, személyük bonyolultságával álltak ellent: feleltek a kor kihívására. Igazságaik, egy Babitsé, egy József Attiláé, egy Németh Lászlóé, s talán a legnagyobbé: Bartók Béláé, ma már összesimulnak, egymást kiegészítik; kordokumentumok, de csöppet sem a holt múltnak szóló tanulsággal. Simonyi Imre értéket őrző s továbbadni igyekvő pinakotékája - az ókori görögök és rómaiak nem véletlenül tudták, hogy a festményekkel és szobrokkal díszített templomok előcsarnoka mily eleven erkölcsi példatár egyben - jobbára történelemtől sebet kapott alakokat őriz. A portréversekben az „egyszemélyesült” történelem: a cselekvő és a cselekvésre képtelen áldozatok-hősök- tragédiája bontatik ki. A Babits kontra József Attila a két költő „közös igazának” tanulságával, A Vesztesek Királyában zokogással, hisz Sinka István az egyik „évszámszonett” szerint „Áldozat s Oltár” volt egy személyben. És mennyi megejtő báj a ma kissé méltatlanul elfeledett Máraiban, perlő harag az Adyban, kicsinyességet és értetlenséget szapuló szenvedély a Németh László-versekben. De az igazi megrendülést a Bartók N°-2 adja; avval leginkább, hogy benne sejlik föl, a személyiségen mily érzékenyen üt át egy nép történelme. Ahogy egymásba játszik a kettő, miként szégyeneit ez is, amaz is takargatja - bravúr, „mintha egy fonák medvetánc / ütemére / megcsörrenne a lánc / túlsó végén maga a nép majd ugyanitt: „e hontalanná vált hazából / egy férfi lépdel teljes gyászban / - elmenőben még visszanéz / s hazányi sírra lát - / hol nemzet süllyed el / - vagy csak egy nemzedék? —”. 80