Szegedy-Maszák Mihály: Minta a szőnyegen. A műértelmezés esélyei (Budapest, 1995)
Mű és hagyomány
Jelenkori felfogások is mérlegelésre várnak. A hatvanas években, a korai XX. század némely elméleti iskoláinak hatására, a műközpontúságot hangsúlyozták elméletíróink. Ha jól sejtem, ma már módosításra szorulhat e felfogás. Mindenekelőtt arra kell emlékeztetnünk magunkat, hogy a műközpontúság viszonylag újabb keletű szempont. A reneszánsztól a klasszicizmusig inkább a műfaj, a romantikában viszont az alkotói egyéniség életműve számított elsődlegesnek. Az egyedi műalkotást korántsem lehet adottnak tekinteni. Mallarmé élete jelentős részében olyan művön dolgozott, mely soha nem készült el, Arany munkásságában sok a töredék, és a kritikai kiadások arra tanítanak, hogy sokszor nem éppen könnyű eldönteni, mi is nevezhető önmagával azonos, zárt műalkotásnak. Ismeretes, hogy Krúdy rövidebb elbeszéléseinek vagy József Attila egyes verseinek különböző változatai léteznek. A költészet folyamatszerű tevékenységnek is tekinthető, melynél a kész szöveg időnként kevésbé fontos lehet a keresésnél. Kérdésessé tehető az a hit, mely szerint a mű visszafordíthatatlan folyamat eredményeként létrejött tárgy. Különösen akkor, ha még a szóbeliséget sem rekesztjük ki az irodalom köréből, és a szöveget nem jelenlétként, de az olvasó emlékezetében élő más szövegekkel kölcsönhatásban fogjuk fel. Ebben az értelemben igazat adhatunk azoknak, akik szerint „szövegek nincsenek, csakis értelmezések”, hiszen valamely művet ismerni mindig annyit jelent, hogy birtokunkban van egy magyarázata, amelyet mástól vettünk át vagy magunk alakítottunk ki. Az sem magától értetődő igazság, hogy a műalkotás és a róla szóló szöveg létezési módja egyértelműen szembeállítható egymással. Nemcsak az önmagával azonos, zárt műalkotás eszménye, eredeti s utánzat szembeállítása, de talán alkotás és értelmezés ellentéte is a romantika örökségéhez tartozik. A strukturalizmust követő ellenhatás képviselői tehát nem egészen újat kezdeményeznek azzal a hallgatólagos föltevésükkel, mely szerint egy irodalmi művet létrehozni s róla beszélni több szempontból is hasonló tevékenység. Ha ez valóban így van, mű és értelmezés, sőt szépíró s értekező viszonya is átértelmezésre vár, mint ahogy az értelmezés hitelének kérdését is újra föl kell tenni. Hol vagyunk már az úgynevezett egzakt műelemző módszer eszményétől? Nem vagyok türelmetlen azokkal szemben, akik elvetik Derrida szemléletét. Ugyanúgy lángelme és szemfényvesztő keverékét látom benne, mint Glenn Gouldban, aki olykor bohóckodott a képernyőn, Jonathan Cott kérdésére pedig azt válaszolta, „valójában nem szereti Mozartot mint zeneszerzőt”. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy vannak zenészek, akik megszólnak e véleményemért, mint ahogyan azt is jól tudom, némely irodalmártársaim csakis szélhámos ködösítőnek, mások viszont egyértelműen csodálatra méltó fenegyereknek tartják Derridát. A végletes indulatokkal szemben kétértelműnek mondanám a De la grammatologie s a Glas szerzőjének tevékenységét. Bizonyos mértékig egészséges ellenhatást hozott, másrészt viszont nyilvánvalóan üzleti szempont is vezette a feltűnéskeltésben. Munkái alapján fölvethető a kérdés, vajon nincsenek-e határai az értelmezés szabadságának, lehetséges-e hagyomány nélkül magyarázni szövegeket. Noha egy műnek nincs „igazi” jelentése, létezhet helyesebb és kevésbé helyes megfejtése. Lehetséges, hogy Edwin Fischer meggyőzőbben tolmácsolja az Appassionatdt, mint Glenn Gould. Az értelme-19