Szegedy-Maszák Mihály: Minta a szőnyegen. A műértelmezés esélyei (Budapest, 1995)

Mű és hagyomány

Keresek egy csodát, egy titkot, Egy álmot. S nem tudom, mit keresek. (Ady: Egy párisi hajnalon) A szembenállás magától értetődően rokon a párbeszéddel, s ennyiben éppúgy bizonyítja a retorikai alakzatok összefüggését nagyobb jelentésrétegekkel, mint a kronotoposzok szempontjából is döntő hatású betét. Tétel és ellentétel könnyen kerülhet belső párbeszéd részeként szembe egymással, nemcsak vallomásos önélet­írásokban, naplókban, regények belső nézőpontú lapjain, de lírai versekben is. Némi túlzással akár még azt is megkockáztathatjuk, hogy a párbeszédnek csak csökevényes, kátészerű kérdésekből és feleletekből álló formája nem rokonítható a szembeállítással: Első színe? Akár a rab ítélethirdetéskor. A második? Mint katonák, kik eltévedve, most nagy és puha csomókban hullanak alá. S a harmadik? A harmadik színe ­­te vagy. Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm! (Pilinszky: Háromszínű lobogó) A káté-formának megkülönböztetett szerep jut a nevelő célzatú művekben, de a legtöbb értekező szövegben, sőt olykor drámákban s regényekben is fölismerhető ennek a szerkesztési elvnek a nyoma. A még nyilvánvalóbban logikai alakzatok érvé­nyességi köre azután már alighanem kívül esik a „szépirodalomnak” elfogadott művek körén, bár a hiányos vagy fordított sorrendű következtetés esetenként a szépiroda­lomban is lehet formaalkotó elv, különösen erősen gondolati jellegű szövegekben. József Attila Talán eltűnők hirtelen... kezdetű versében az első két sor tételhez ha­sonlítható, melyet tizenhat sornyi kifejtő érvelés követ, a kétsoros zárlat pedig ebből levont következtetés. A költemény időszerkezetét megvizsgálva kitűnik, hogy a zárlat előzménye a fölütésnek, vagyis a tétel a szöveg erősen kidolgozott, múlt idejű középső és rövid, jelen idejű utolsó részében fogalmazódik meg, a jövőre kitekintő végkövet­keztetés pedig az első helyre került. Valószínű, hogy a logikai jellegű figurák rendszerezése a retorika legkidolgozatla­nabb részei közé tartozik, s ez érthető, hiszen ezeknek az alakzatoknak nehéz kijelölni a helyét, mert afféle átmenetet alkotnak az elsődlegesen mondat- és jelentéstani alakzatok között. Nemcsak olyan egyszerű esetekre áll ez a megállapítás, mint az idők és személyek szembesítése vagy fölcserélése — így az elbeszélő jelen vagy az önmeg­szólító „te” használata -, de olyan bonyolult szerkezetekre is, mint például a khiaszmusz, mely egyfelől hosszabb kifejtést pótol s ennyiben akár szemantikai tö-41

Next