Szegedy-Maszák Mihály: Minta a szőnyegen. A műértelmezés esélyei (Budapest, 1995)
Mű és hagyomány
Keresek egy csodát, egy titkot, Egy álmot. S nem tudom, mit keresek. (Ady: Egy párisi hajnalon) A szembenállás magától értetődően rokon a párbeszéddel, s ennyiben éppúgy bizonyítja a retorikai alakzatok összefüggését nagyobb jelentésrétegekkel, mint a kronotoposzok szempontjából is döntő hatású betét. Tétel és ellentétel könnyen kerülhet belső párbeszéd részeként szembe egymással, nemcsak vallomásos önéletírásokban, naplókban, regények belső nézőpontú lapjain, de lírai versekben is. Némi túlzással akár még azt is megkockáztathatjuk, hogy a párbeszédnek csak csökevényes, kátészerű kérdésekből és feleletekből álló formája nem rokonítható a szembeállítással: Első színe? Akár a rab ítélethirdetéskor. A második? Mint katonák, kik eltévedve, most nagy és puha csomókban hullanak alá. S a harmadik? A harmadik színe te vagy. Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm! (Pilinszky: Háromszínű lobogó) A káté-formának megkülönböztetett szerep jut a nevelő célzatú művekben, de a legtöbb értekező szövegben, sőt olykor drámákban s regényekben is fölismerhető ennek a szerkesztési elvnek a nyoma. A még nyilvánvalóbban logikai alakzatok érvényességi köre azután már alighanem kívül esik a „szépirodalomnak” elfogadott művek körén, bár a hiányos vagy fordított sorrendű következtetés esetenként a szépirodalomban is lehet formaalkotó elv, különösen erősen gondolati jellegű szövegekben. József Attila Talán eltűnők hirtelen... kezdetű versében az első két sor tételhez hasonlítható, melyet tizenhat sornyi kifejtő érvelés követ, a kétsoros zárlat pedig ebből levont következtetés. A költemény időszerkezetét megvizsgálva kitűnik, hogy a zárlat előzménye a fölütésnek, vagyis a tétel a szöveg erősen kidolgozott, múlt idejű középső és rövid, jelen idejű utolsó részében fogalmazódik meg, a jövőre kitekintő végkövetkeztetés pedig az első helyre került. Valószínű, hogy a logikai jellegű figurák rendszerezése a retorika legkidolgozatlanabb részei közé tartozik, s ez érthető, hiszen ezeknek az alakzatoknak nehéz kijelölni a helyét, mert afféle átmenetet alkotnak az elsődlegesen mondat- és jelentéstani alakzatok között. Nemcsak olyan egyszerű esetekre áll ez a megállapítás, mint az idők és személyek szembesítése vagy fölcserélése — így az elbeszélő jelen vagy az önmegszólító „te” használata -, de olyan bonyolult szerkezetekre is, mint például a khiaszmusz, mely egyfelől hosszabb kifejtést pótol s ennyiben akár szemantikai tö-41