Szegedy-Maszák Mihály: Minta a szőnyegen. A műértelmezés esélyei (Budapest, 1995)
Mű és hagyomány
József Attila Karóval jöttél... kezdetű versének egy történeti utalása ellenben már csak azokhoz a népekhez szól, amelyek éltek török hódoltságban, s így ismerték a Hét Toronyba zártak sorsát. Még szűkebb kör értheti igazán Adynak ezt a verseimét: Nekünk Mohács kell. Ezúttal már nem is annyira utalásról, mint inkább metalepsziszről van szó: a beszélő azt nevezi meg, ami megelőzte a jelentettet, vagyis már-már egyszerre vagyunk a szinekdoché s a metonímia közelében. A szinekdoché ugyan elsődlegesen az értelmező s leíró művekre jellemző, ám alapvető fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy más jellegű szövegekben is előfordul. A Szondi kétapródja végén a rész egész helyett áll, az átok a Szondit célba vevő szemre és az őt lefejező karra vonatkozik; Az emberek szövegében az anyag helyettesíti azt, ami belőle készül, avas jelenti a fegyvert;A magyar nemes címe alakilag egyes számú, de többest pótol; a Jónás könyvé ben olykor a nem szerepel a faj helyett, a hal szó utal a cetre; a Miatyánk ban viszont ennek fordítottjával találkozunk, hiszen a kenyér az élelem helyett áll; Berzsenyi Az ifjúsághoz intézett soraiban az elvontat nevezi meg a megfogható helyett, általában az ifjúságot búcsúztatja, holott saját zsenge korára gondol. Akkor is szinekdochéról beszélhetünk, ha valamely tulajdonvagy köznév másik tulajdon-, illetve köznévvel van fölcserélve (antonomaszia). Nemcsak a vígjátékokban gyakori beszélő nevekre hivatkozhatunk itt, de megannyi hasonló névkicserélésre is: Forr a világ... kezdetű versében Berzsenyi Titusként ünnepli I. Ferenc királyt, Babits a Martinuzziak koraként jellemzi az első világháború utáni Magyarországot Politika című költeményében, s Olyan az életünk... kezdetű versében az égő Moszkvát az ablakból szemlélő Napóleonoknak nevezi az időn átrohanó kortársait, Esterházy pedig bohókásan „temesi prózaíró”-nak és „kisbojtárom”-nak titulálja a Termelési-regényben az ikernovella írását javasoló Temesi Ferencet, illetve a „kelet-európai Faust”-ot jellemző irodalmárt, Bojtár Endrét. Nemcsak a tulajdon- és köznevek, de a nyelvtani személyek használatában is elképzelhető szinekdochés szerkezet: a Teveled az Isten című költeményben Ady látszólag csak máshoz szól, valójában saját magát is a címzettek közé sorolja, Arany a Visszatekintésben színleg csak saját életútjáról ad elégikus értelmezést, holott másokra is gondol, Petőfi többeket támad, mint akikre céloz, amikor azt állítja A XIX. század költőiben-. „Vannak hamis próféták.” E három példa közös nevezőre hozható, hiszen a szöveg mindegyik esetben társítással (associatio) jelzi azokat, akiket minősít. Miként határozhatjuk meg a metonímiát a másik két jelentéstani alakzathoz képest? Már Fontanier úgy látta, hogy a metonímia - szemben a metaforával - úgy kapcsol össze két jelentettet, hogy azok részben sem fedik egymást.46 A szinekdochéval a rokonság onnét származik, hogy a metonímia két jelentettje mindkettejüket magában foglaló nagyobb egységen belül helyezhető el. Tekintettel arra, hogy ez a viszony logikai összefüggőséget tételez föl, a metonímia a történéses műnemek, az epika s a dráma létezési módjának úgyszólván alapföltétele, ami azért nem jelenti azt, hogy hiányoznék a lírából, s különösen a gondolati jellegű versekből. A közelítő télben okozat helyett ok, szellő helyett Zephyr szerepel, a Liszt Ferenchez intézett ódában az eszköz, a zongora képviseli a célt, a zenét, a Mohács ban a következmény, az 1526-os 45