Szegedy-Maszák Mihály: Minta a szőnyegen. A műértelmezés esélyei (Budapest, 1995)
Mű és hagyomány
legalábbis akkor nem, ha elfogadjuk Benn mércéjét, aki szerint „korunk egyetlen lírikusa sem hagyott hátra hat vagy nyolc befejezett költeménynél többet”.19 Másfelől viszont elgondolkoztató, hogy a Vanuatus vanitasiól Az emberekig, a Zord idő tői az Esti Kornélig a magyar irodalomban is lehet olyan művészileg jelentős alkotásokat találni, melyek értelmetlennek láttatják a történelmet vagy közönyösek vele szemben. A nemzeti költő szerepköre „A költői kimondásban a mondott nem bír tartalommal, hanem képződmény” mondja Heidegger. „A költött olyan mondó képződmény, mely magában valónak tetszik.”20 T. S. Eliot egy ellentétpár egyik oldalának tekintette az ilyen felfogást. „Az egyik véglet csakis a mondanivalójáért szeretni a költészetet, vagyis pusztán azért, mert saját hiteinket s előítéleteinket hangoztatja - aminek természetesen nincs köze ahhoz, ami költészet a költészetben. A másik véglet azért szeretni a költészetet, mert tökéletes művészetté alakította anyagát.”21 Eliot szerint háromféle költő létezett a múltban. Lucretius s Dante egyetlen gondolati rendszert fogadott el. Szophoklész és Shakespeare különféle eszméket használt föl s oly módon, hogy nehéz megállapítani, miféle hit tulajdonítható nekik. Végül harmadik csoporthoz sorolható Goethe s Blake, akik saját eszméket alakítottak ki. Anélkül, hogy bővebb kifejtésbe bocsátkoznánk, azonnal sejthető, hogy két nemzeti és így nyelvi hagyomány közötti különbségről van szó. Eliot szó és gondolat közötti viszonyról elmélkedik, Heidegger viszont föltételezi, hogy a szó maga a viszony. Számára nemcsak a költészet, de a bölcselet is kimondás. Álláspontját egy olyan hagyományban alakította ki, amelynek lényeges része, hogy a költő szenvedélyesen érdeklődik a történelembölcselet iránt, az önmegfigyelés, az önszemlélet formájának tekinti azt. Hol is található gondolat a költészetben, ha ezt a mércét fogadjuk el? Nyilvánvalóan Hölderlin, Nietzsche, George, Rilke, Trakl vagy Benn némely verseiben. Elképzelhető, hogy tágítani lehet a kört más műfajok, sőt irodalmak felé gondolhatunk például Donne-ra vagy Baudelaire-ra -, de nagyon is elképzelhető, hogy a bölcseletnek és költészetnek ilyen összefonódása főként a német kultúra sajátja, s elválaszthatatlan attól a nyelvtől, amely egymással kölcsönhatásban működő költők s bölcselők tevékenységének eredménye. Vállalt-e ilyen értelemben gondolati szerepkört magyar költő? Nem vagyok benne bizonyos, hogy igen lehet a válasz. Igaz, Kosztolányi, József Attila, sőt talán Szabó Lőrinc némely versei is számításba jöhetnek. Ilyen nézőpontból akár még sajnálni is lehet, hogy Weöres nem igazán jelentős gondolkodók hatása alá került. Természetesen, ebből mindössze annyi következhet, hogy létezik a költői szerepvállalásnak olyan fajtája, mely majdnem hiányzik irodalmunkból. Kevés írónk vállalkozott arra, hogy a lét egészét bölcseleti s költői értelemben egyaránt eredeti módon értelmezze. Olya-73