Szekér Endre: Benedek Marcell - Kortársaink (Budapest, 1994)
Benedek Marcell "parainesise"
tábor felé, és parányi szelelőnyíláson keresztül tudnak meg valamit a tájból. A saját utazásairól, maradandó tájélményeiről igen szűkszavúan számol be: erdélyi tájak villannak fel, apja emlékével, aztán párizsi képek, feleségével. Majd az elhomályosuló táj jelenik meg előtte. Érdekes fejezetrészben számol be arról, hogy úti élmények hogyan tűnnek fel az irodalmi alkotásokban. Hivatkozik Lawrence Sterne Érzékeny utazásának Kazinczy Ferenc által fordított részletére, amikor jellegzetes utazó típusokat mutat be (henye, kandi, hazudozó, negédes, hiú, epés stb.). Visszagondol Homérosz Odüsszeiájára, Goethe és Heine útirajzaira, és nem felejti a szeretett Romain Rolland zenei utazásait. Hamlet és a Hamlet tanár úr, Shakespeare és saját regényének hősére többször visszatér. Élete alkonyán a tragédiáról és a tragikus emberről szeretné összefoglalni tapasztalatait. A mindennapi elnevezésből indul ki. hisz minden haláleset „tragikus”. Úgy beszélünk a világháborúban elesettekről vagy a fasizmus áldozatairól, mint tragikusan elhunytakról. Mégis a színházban bemutatott „komoly drámát” nevezzük tragédiának. A tragikus hős példája az ő számára - Hamlet. „Ennek a típusnak legtöbb jellemvonása a társadalmi helyzettől, címtől, rangtól független nagyság, a kivételes érzékenység, a cselekvést gátló habozás s az aktivitásnak az a fajtája, amelyet egyedül természete diktál” - jegyzi meg.195 Elemzi a tragikus vétség sajátosságait, a szenvedés és a szenvedély nagyságának hatását. Úgy érzi, Hamlet emelkedett a legmagasabbra, ameddig az „ember emelkedhet”. Bár nagyon szereti Racine-t, mégis Shakespeare Hamletje áll közelebb hozzá. A modern tragédiát vizsgálva megállapítja, hogy Arthur Miller drámáiban, Az ügynök halálában rejlik a legnagyobb tragikus erő. A magyar szerzők közül Füst Milán és Németh László drámáiról vall. Vallomásos, szabálytalan drámatörténeti fejezetében bölcs professzorként szól tanítványaihoz, olvasóihoz: az élet szépségét úgy élvezzük, hogy „fölfelé” tekintünk. A „tragédia keltette” részvét, az emberi nagyság szükségességét emeli ki. A tragikus szellemet kritikával, öngúnnyal kell ötvöznünk. Esztétikai jellegű fejtegetésében, midőn a szatíra szükségességéről szól, Arisztophanészt idézi, majd Horatius szatíráit. Aztán a francia irodalom szerelmeseként Molière-t, a Tartuffe bátor leleplezését, az emberi hibák pellengérre állítását az „úrhatnám” polgároktól a „tudós” nőkig. Többször viszszagondol Karinthy Frigyesre, akit sokan „csak” humoristának tartottak, pedig mély filozofikusság és szatirikus látás jellemezte írásait. Arról ír, 100