Szilágyi Márton: Kritikai berek - JAK-füzetek 81. (Budapest, 1995)
II. Ráolvasásból katedrális?
mes végigtekinteni azon lapok névsorán, amelyek közölték a bírálatokat: Népszava, Alföld, ÉS, Forrás, Napjaink, Magyar Nemzet, Új írás, Jelenkor. Vagyis Baka kapott zsumálkritikát éppúgy, mint esszékritikát; foglalkoztak vele fővárosi lapok éppúgy, mint vidékiek; bírálói között éppúgy akadt költő (Kerék Imre, Zalán Tibor), mint főhivatású kritikus (Bata Imre, Berkes Erzsébet) stb. Következő két kötete, a Tűzbe vetett evangélium (Budapest, 1981) és a Döbling (Budapest, 1985) hasonló visszhangot váltott ki - az olvasót ezúttal megkímélem a részletesebb felsorolástól, ezt úgyis tartalmazzák a kurrens bibliográfiák -, s 1991-ig, tehát Lator bírálatának megjelenéséig, legalább négy, általam ismert tanulmány elemezte a költő lírájának egészét vagy valamely részletét, nem szólva most többi kötetének méltatásairól. Nota bene: mind a kritikák, mind az analizáló dolgozatok közösek voltak a meleg elismerésben. Mindebből azonban a látszat ellenére sem az következik, hogy Lator Lászlónak ne lett volna mégis igaza. A ténybeli tévedés - pontosabban a memória lényegkiemelő működése - egy valóban jellemző fogadtatástörténeti zavarra világít rá igen élesen. Tudniillik arra, hogy Baka nem került bele olyan, nemzedéki vagy világszemléleti jegyek alapján megalkotott kritikai névsorolvasásokba, amelyek a magyar kritikai hagyomány újabb fejezetének tanúsága szerint a jelentőség tudatosításához a leginkább hozzájárulnak. Illetve ahová besorolták, annak kevés köze volt a költő lírájának mélyebb rétegeihez, sőt, ezek a rokonítások bizonyos fokig kompromittálóak lettek, még ha eredetileg megtisztelőnek szánták is őket. Baka Istvánt ugyanis szinte mindmáig és szinte kivétel nélkül - a kivételekről később! - a Kilencek költőcsoportjának leszakadó tagjaként kezelték; ami azt is magában foglalta, hogy a népi líra leszármazásának rendszerében értelmezték. Kerék Imre az ,Ady, József Attila, újabb líránkban Benjámin László, Csanádi Imre, Nagy László neve” fémjelezte vonulathoz sorolta (Jelenkor, 1976/5. 477). Szakolczay Lajost költői alapállása az Illyés Gyuláéra és a Nagy Lászlóéra emlékeztette, hozzátéve, hogy a fiatalabb költőnemzedékből leginkább 48