Szilágyi Márton: Kritikai berek - JAK-füzetek 81. (Budapest, 1995)
II. Ráolvasásból katedrális?
tiszta beszéd”, hanem a halál, esetleg a halált is túlélő szeretet. A nyelvvel folytatott küzdelem ezáltal minősülhet át a megnevezhetetlennel, a halállal való viaskodássá. A roncsolt szöveg korábban is csak akkor tisztult ki, ha explicit módon a halálról beszélt: „Ez nagyon rémes önmagában. Ki is teszem az ékezeteket. / Ezt nem szeeretném másképp írni, Szpero meghalt, pipi meghalt,...” (Koppar köldüs 51). A fájdalom megvallása objektivizálódik azáltal, hogy mások szavaival mondatik ki, de nem válik személytelenné. Már azért sem, mert e két idézethez kapcsolódik egy rövid, kommentárszerű zárlat, s e három szövegtöredék együtt egészen más jelentést ad ki. Az Ódából átvett sorok ilyenformán teljesen új értelmet kaptak, hiszen a József Attilavers jelentésrétegeire Tandorinak nem volt szüksége, csak a költői beszédhelyzet minősítését kölcsönözte (ahogyan annak idején az Egy talált tárgy... mottójául is így választott József Attila-idézetet). A Jékely-versben viszont a megvallott érzelmi kapcsolatot erősítette föl, ám kioldotta eredeti összefüggéséből, áthelyezte a hangsúlyt magára az emócióra: ha egyszer halál, akkor csak halál, ha egyszer szeretet, akkor csak szeretet. A kötet azonban nem az érzelmes Jékely-sorokkal ér véget. A végső szó egy relativizáló önidézet, amelyet akár rejtett Hamlet-utalásként is felfoghatunk — erre Margócsy hívta fel a figyelmet —, s ilyenformán az első kötet tudatos felidézésének tekinthető: „Etc., a több ivagy-vaigy. / TD” (Koppar köldüs 76). Ez modális zárlat is, hiszen a Jékely-idézet kérdő mondatokból állt. A kötet tehát állítással zárul: a kétely állításával. E zárlat előtt viszont találunk egy olyan szövegegységet, amelynek értelmezése elengedhetetlen. Hiszen a kötet íve a zavarodottságtól a zavar megnevezésén át a megtalált szavakig húzódik, s ez a rátalálás az idézetek előtt bekövetkezik: gondoljunk a Koppar köldüs egyetlen zárt formájú versére, a Londoni mindenszentekre. Ez a bravúros könynyedségű leoninus a fájdalom megfegyelmezésének bizonyítéka. A költő itt és ekkor beletalál az elveszített modalitásba, oly módon szólal meg, hogy az a hagyományos irodalmiság felől is értelmezhető: az irodalomra épített élet visszajut saját talapzatához. Ez azonban nem 78