Szilágyi Márton: Kritikai berek - JAK-füzetek 81. (Budapest, 1995)
II. Ráolvasásból katedrális?
tásokkal. A harmincas-negyvenes években még megélhető, polgári életformára települő írói szerep ma már csak historizálva vagy ironizálva tartható fenn (ez utóbbira a Kukorellyvel nagyjából egyidős Esterházy Péter családmitológiája a példa). A költő éppen ezért marad a civilségnél: ez a magatartás szabja meg a lírai én viszonyulásait az őt közvetlenül és tágabban környező világhoz. Az igen gyakori prózai vagy drámai kiindulás, a szcenika segítségével látványszinten és tematikusán is megjelennek a civil lét színterei; a vedlett, de otthonos pesti díszletek, a gyermekkor diktatúrában fogant, mégis szabad világa, a pihenés mindenki számára elérhető formái (a strand, a kert) stb. Kukorelly aggályosán pontos grammatikájú mondatainak jellegzetes névmáshasználatát a szintaxis még feltűnőbbé teszi - ám a versekben külön-külön homályos marad a helyettesített, tehát az, akire vagy amire a névmás utal. A kompozíciós zártság azonban ezt is feloldja a kötetszerkezet szintjén, s az a rejtett középpont, amely így láthatóvá válik, éppen ez a civil én. Az, amely képes a személyességen átszűrt rend képzetében meglelni önmagát. Ezért sem véletlen a XLVIII. Elrendezés című vers majdnem középre helyezése: az isteni teremtés ironikus parafrázisa az Űr önmagára reflektálásaként értelmezi a világban való rendteremtést. „És látá Isten, hogy jó / ez is. De reménykedett / csak abban, hogy lát / s remélte, hogy van, mert elrendez / és teremt. Elrendezi és / teremti magát.” A kötet legfontosabb toposzai szervesen összefüggnek egymással, Kukorelly ezzel hangsúlyozza alkalmiság és transzcendencia kapcsolatát. Isten - ironikus-játékos vagy akár blaszfémikus — említés ezért bukkan föl igen sűrűn (XLVI. Egy-ügy; XLVII. Gott; LXII. Lélegzet; LX1II. Csendes forma; LXXXVI. Kék szín; LXXXVIII. Talán a könnyem; XCI. ’Életnek beszédét tartván elébők’; XCll. ’A vele utazók némán álltaid). Érdemes közelebbről szemügyre venni a következő sorokat; „De az Úr Isten nem felel. / De nem mivel nem létezik. / Hanem azért, mert nem fülel. / Alszik. Baszik. Isz-. Étkezik.” (XLVI. Egy-Ügy) A hit paradoxonénak állítása egy irodalmi allúzióval fonódik össze: József Attila Ars poeticáját fogalmazza át a költő („Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / 89