Szinetár Miklós - Kozák Gyula: Így kell ezt! …Vagy másképp. Szinetár Miklós elmondja életét Kozák Gyulának (Budapest, 2003)
mélység. Petőfi egy modern csoda, akinek csupa-csupa irónia minden szava. Ahogy a Helység kalapácsában ironizál, vagy a Négyökrös szekérben, ki tud ma így egyszerre komolyan venni és idézőjelbe tenni? A Négyökrös szekérnek még finom kozmopolita vonzatai is vannak, amikor Petőfi kalmár szellőről beszél. Mi az a kalmár szellő? Az a trade wind. Az angolok mondják ezt, hogy trade wind, mert az ő kalmárhajóik járták a vizeket és szerették azt a szelet, amely vitte meg hozta ezeket a kalmárhajókat. A Shakespearefordító, idegenszívű Petőfi az angol képet hozza át egy magyar népi zsánerképbe, a kalmár szellővel a trade windet. Ezzel szemben egy naaagy népi költő a televízióban elmondta, hogy: „József Attila nem viccelt a taní-taní-val, mert a magyar embernek nincs humora, a magyar ember nem viccel, az mindent komolyan gondol." Valójában mindig két réteghez vonzódtam igazán. Az egyik, aki lent van. Vonzódtam az igazi paraszthoz, az igazi munkáshoz, a szegény emberhez. És mindig vonzódtam az arisztokratákhoz. Vonzódtam gróf Bánffy Miklóshoz, herceg Esterházyhoz, Thomas Mannhoz, és soha nem szerettem azokat, akik középen voltak, akik lefelé uralkodtak és fölfelé lázadoztak. Ezzel látszólag ellentétben áll, hogy mindig utáltam azokat is, akik a széleken voltak. De ez a dolog - rájöttem, megszerkesztettem magamnak - így normális, mert horizontálisan a lentet és a fentet szeretem, vertikálisan meg a közepet és nem a széleket. Kozák: Es akkor Molnár Ferenc mit jelentett számodra? Szinetár: Molnár Ferencnek van egy különleges státusa, a zsenié, továbbá Molnár Ferenc abszolút fent van. Molnár Ferenc világpolgár. Számomra ő a csúcson van. Középen az van, aki folyton, reménytelenül törekszik arra, hogy a lentre hivatkozva fölfelé törjön. Kozák: Akkor itt talán nem is a „lent"-ről meg a „fent"-ről van szó, hanem a minőségről? Szinetár: Is, is. Ezt most nagyon szélsőségesen fogalmaztam meg, de a dolognak az a lényege, hogy mindig volt bennem egy nagyonnagy, majdnem romantikus vonzódás mindenhez, ami igazán magyar, Petőfitől Kodályig. És valami rettenetes utálat mindennel szemben, ami magyarkodó. De annyira, hogy én például mindig össze is vesztem, amikor a Ki mit tud?-ban zsűriztem, mert számomra nagyon világosan elvált egymástól a kétfajta néptánc. Az egyik, amely az ősi gyökerekből a valódit adja, autentikus, és a másik, amelyik illegeti magát, affektál, bajszát pödri, és ezt a szörnyű, affektált, két világháború közti nemes a veret című világot akarja visszahozni. A kettő között szerintem sokkal nagyobb szakadék van, mint az úgynevezett magyar és az úgynevezett idegenszívűek között. 37