Szolláth Dávid: A kommunista aszketizmus esztétikája - Opus 13. (Budapest, 2011)
III. Kánonalkotás és etikai önformálás Lukács Györgynél
kiteljesedő jellegzetessége: a másodvonal művei azért kerülnek be a kánonba az életművekre vonatkozó kisebb-nagyobb kritikai megszorítások szépséghibáival együtt, mert ezekkel tanúsítják a kánonalkotó mindenkori jogát a múlt megítélésére. A forradalmi kánonalkotás szubjektumformáló diszkurzusként így tartja fent az új ember etikai magasabbrendűségét a forradalom által eltörölt embertípus felett. A kánon itt elsősorban nem a múlt örökségének nagyságát reprezentálja, hanem konzerválja a kánon létrejöttének, úgymond „forradalmi körülményeit”. A művek kritikájának fennmaradó jeleiben a kánon a forradalmi kritika hatalmát reprezentálja, s az utókorra örökíti a revízió jogát és mindig megújuló kötelességét. A forradalmi kánonalkotásban megvalósuló etikai önformálás ugyanakkor némileg más értelmet nyer, amikor a kommunista párt hatalomra jutása után az MDF PB tagja, a Központi Vezetőség titkára, egyébként népművelési miniszter Révai József használja ezt az illegalitás és az emigráció éveiben konvencionálissá vált technikát. A Lukács-vita egyik dokumentumából idézek: A klasszikus realista örökség megbecsülése és komoly tanulmányozása persze korántsem jelenti, hogy lemondunk a nagy realista íróink gyengéinek, osztálykorlátainak kimondásáról és megbírálásáról. Eötvös, tudjuk, nemcsak a Falu jegyzőjé-nek és a Parasztfelkelés Magyarországának [sic!] írója volt, hanem az az ember is, akit megrémített 1848 vihara és aki 1867 után megalkudott. Mikszáthról is tudjuk, hogy nemcsak gyilkos szatírával bírálta az úri Magyarországot, hanem cinikus derűvel is szemlélte ezt a pusztulást, anélkül, hogy egyben a népi elkeseredésnek is hangot adott volna. Móricz Zsigmond, aki pedig élete utolsó szakaszában már kereste a népi forradalom kivezető útját a dzsentri Magyarország pusztulásából, mégsem tudta teljesen felszabadítani magát bizonyos mélabús rokonszenv, bizonyos „magyar szolidaritás” érzésétől, az Úri muri saját hajlékukat, de az országot is felgyújtó züllött, úri banda iránt.175 175 Révai 1950b, 192. 108