Szűcs Katalin Ágnes: Rendszerváltás a színházban (Budapest, 2017)
4. Színházi struktúra a rendszerváltás után
a három évre kiírt színházat —, s a második fordulóban a Budapest Bábszínház és a Kolibri is zökkenőmentesnek tűnt, pusztán a Mikroszkóp Színpad esetében indult be az „ideológiai harc” a Kulturális Bizottság ülésén, de Sas József mandátumát végül meghosszabbították. Halasi Imre viszont áldozatul esett - az Operettszínház élére a szakértői bizottság javaslata ellenére Kerényi Miklós Gábort nevezték ki. Márta István is maradt az Új Színház élén, bár a szakmai grémium 3:3 szavazataránnyal Alföldi Róbert pályázatát is támogatta. (Márta István szavazataiban pedig benne volt a színház két dolgozójának, a közalkalmazotti tanács és a szakszervezet képviselőjének a voksa is.) A József Attila Színház s a Vidám Színpad kimaradt a szórásból, esetükben ugyanis rosszul időzítették a korábbi kinevezéseket, így azok nem jártak le a többi színházzal egy időben. Bár a döntések végül is alig tértek el a szakmai kuratórium javaslataitól, öszszességében végtelenül lehangoló élmény volt a procedúra, már ami a Kulturális Bizottság ülését s a meghallgatásokat, valamint a sajtóvisszhangot illeti. A döntéseket meghozó politikai testület tisztán teoretice is nyilvánvaló inkompetenciája kínosan igazolódott a gyakorlatban. Amikor például egy mégoly tiszteletre méltó pedagógus, jogász vagy bármi más foglalkozású „civil” olyasmivel érvelhetett, hogy láttam (a fiam látta stb.) ezt és ezt az előadást, nekem tetszett (vagy nem tetszett, el is jött a szünetben - mármint a fiam - stb.). És kioktathatta Zsámbéki Gábort, a Katona József Színház igazgatóját, az Európai Színházak Uniójának elnökét arról, hogy szerinte másként kellene klasszikusokat játszani. Mindezt egy közönségtalálkozó hangulatát idézve, ám ami ott természetes, az egy döntéshozó testületben megengedhetetlen dilettantizmus. A sajtó pedig elmarasztalta a színházi szakmát, hogy nem volt kellően konstruktív partnere a politikának e „struktúraváltást” előkészítő fázisban, jóllehet semmilyen legitim formája nem volt - ma sincs - a döntésekben való érdemi részvételének. A telefonok, felkérő levelek, személyes meghallgatások nem tekinthetők legitim formának, mert nem jelentettek - és ma sem jelentenek - semmiféle jogosítványt a szakma számára, a politikai hatalomra nézve pedig az efféle kommunikációnak nem volt - és ma sincs - kötelező érvénye. „Miért szolgáltatná ki magát, hagyná kijátszani a véleményét bármely színházi ember bizonytalan kimenetelű informális tárgyalásokban?” - tettem fel a költői kérdést annak idején, a frissen szerzett tapasztalatokat összegezve, s konkrét adalékkal folytatva a felvetést: „A bizalomról csak annyit: az Új Színházra pályázó Alföldi Róbertnek a fáma szerint legalább hét szavazatot ígértek a tizenháromból előzetesen, lett belőle három. A szakmai érdekek érvényesítésére szolgáló legitim formák hiányában marad a lobbizás és az egyéni érdekek érvényesítése a farkastörvények szerint. (Ha nincs színházi törvény, maradnak a farkastörvények.)”116 116 Szűcs Katalin: Ha változás, legyen kövér — avagy farkastörvények helyett színházi törvényt, Kritika, 2001/2 174