Szűcs Katalin Ágnes: Rendszerváltás a színházban (Budapest, 2017)
3. A rendszerváltás mint az esztétikum része
vetett hit kiilön-külön és együtt is megteremthetik a Gogher Gógok — Arturo Uik -, a fasiszta demagógia hatalomra kerülésének lehetőségét. Meglehet, csupán arról volt szó, hogy 1990-ben, a darab magyarországi bemutatójának idején már és még nem volt elég veszélyérzet a közönségben a történelmi-társadalmi alternatívák végiggondolásához. Valami hasonló történt a Kazamaták esetében is. A leglátványosabban tán mégis Spiró György rendkívül plasztikus című darabja, a Vircsaft József Attila színházi fogadtatása mutatta - amolyan Hernani-csata robbant ki a nézőtéren -, milyen erősen ragaszkodik a közönség a maga illúzióihoz, milyen kelletlenül szembesül annak művészi sűrítésével, ami körülötte van. 1996. november 25-én volt az ominózus délutáni előadás, amelyről az egyik szemtanú, Kovács Dezső kritikus így számolt be: „A nézők körülbelül fele nyugdíjas korú, legtöbbjük ősz hajú hölgy, de jól öltözött fiatalok, ötvenes férfiak és gyerekek is szép számmal ülnek a zsöllyékben. [...] Az első felvonás vége felé, egészen pontosan annál a jelenetnél, amelyben a darabbeli őrző-védő csapat vezére, Páter éppen kioktatja beosztottjait az igazi, férfias őrző-védő mentalitás s a magyarság összefüggéseiről, a nézőtér közepe táján hirtelen mozgolódás támadt, többen felálltak, és kórusban kiabálni kezdtek: Hagyják abba! Pfuj, pfuj! Hagyják abba ezt az ocsmányságot! Mások a színházjegy, sőt a bérlet árát kezdték visszakövetelni. A színészek eleinte folytatni próbálták az előadást, majd miután nőttön-nőtt a nézőtéren a zűrzavar, dermedten nézték, amint lassan összezáródik a függöny. Ekkor elszabadult a pokol a nézőtéren, sokan felugráltak a helyükről, s szitkozódva csörtettek kifelé; inkább szavaljanak valamit, próbálta csitítani társait egy idős asszony, maga próbálna megélni a rokkantnyugdíjamból, süvített egy másik hangja, ki írta ezt, ordították többen, a Spiró, a Spiró, harsogott a válasz sokfelől, ez írta a Csirkefejet is, toldotta meg valaki, közben kitartóan pfujoltak, többen ütemesen tapsolni kezdtek, körülbelül a nézőtér fele kivonulóban volt, mikor a függöny előtt megjelent az egyik szereplő (Sztarenki Pál), türelmet kért, és beszélni kezdett. Arról, hogy amit látunk: színház. S arról, hogy ők, mármint a szereplők, nem azonosak azokkal a figurákkal, akiket megjelenítenek. Adjanak neki mikrofont, kiabálták a hátsó sorokból, reflektorcsóvák borultak a beszélőre, előkerült egy mikrofon is, s »élő, egyenesben« folytatódott a színház - mintha csak Spiró ezt is gondosan beleírta volna a darabba. »Mi is elítéljük azt a világot, amelyet ábrázolunk — hangzott a színpadról -, de éppen az a hivatásunk, hogy bemutassuk önöknek, hogyan élünk.« Igaza van, bömbölt egy férfihang jobbról, szegény színészek, csatlakozott valaki az előtte szólóhoz. [...] A közönséget tájékoztató szereplő végül megkérte a tiltakozó nézőket, tegyék lehetővé, hogy folytathassák az előadást, ám ha ízlésüket elviselhetetlenül sérti a produkció, távozzanak nyugodtan. Körülbelül a nézők fele kivonult.”23 23 Kovács Dezső: Őrző, védő ország, Színház, 1997. február 49