Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Félünk lenézni a mélybe". Zeneélet 1945-1948
mán csak ötleteket vet föl, félig-meddig ironikusan utal a szonáta formáira és hangulati tartalmaira. A kifejezés vágya alig érinti meg e zenét: az egyedüli cél a jellemző zenei eszközök lehető legkoncízabb formájú szemléje. Balkáni folklórstílust és bartóki ritmikát idéző harmadik tételével - Allegretto alia bulgarese - a szonáta átvezet a másik egyidejű darabhoz, a szvithez, egyben ahhoz a műfajhoz, amelyet Ránki akaratlanul is mindig megvalósít, akármilyen zeneszerzői szándékok mozgassák is, akármi műfajt is válasszon ki mondandója közlésére. Arisztophanész-szvitje - eredeti fogalmazványában hegedűre íródott zongorakísérettel - a maga műfajában igen sikerült mű. Öt tételében balkáni folklórmotívumokat dolgoz fel; mind az ötöt a Bartók által bolgárnak nevezett sántító ritmusokra alapozza. Mintha számítana rá, hogy a furfangos ritmika az előadó s a hallgató figyelmét teljes mértékben leköti, a feldolgozás harmóniailag meglehetősen egyszerű. Ettől az egyszerűségtől a szvit kimondottan modern-városi szórakoztató zenei felhangokat kap. Klasszikus irodalmi tematika és könnyűzenei tartalom Ránki felfogása szerint nem mond ellent egymásnak: Arisztophanészt az újkori hangvétel révén olyan közelségben akaija bemutatni, amely az ókori szerzőt a maga jelenéhez - saját kora nagyvárosi környezetéhez - kapcsolta: a balkáni ritmikát úgy fogja fel és alkalmazza, mintha Arisztophanész korának tánczenéje volna, afféle ó-klasszikus jazz. A komédiaírót a zeneszerző korától elválasztó időbeli és kulturális távolságot ezzel sikerül felszámolni. Az Arisztophanész-szvit kis formákban nagyra tör: a modern városi populáris zene és a folklór egyesítésére, vagy legalábbis arra, hogy a kettőt közvetlen kapcsolatba hozza. E törekvésével Ránki a kor magyar zeneszerzésében tudtunkkal teljesen egyedül állott. Az 1948-tól eluralkodó szovjet-kommunista zeneesztétikával pedig egyenesen szembekerült. Annál nagyobb érdeme, hogy nem viszszakozott - amit a szvit elkezd, azt sokkal nagyobb léptékben valósítja meg a pár évvel későbbi nagy sikerű vígopera. * Székely Endre öt évvel volt fiatalabb Ránki Györgynél; az ő pályájának lassú kibontakozása másik jellegzetes eset tanulmányozására nyújt módot. Eleinte autodidaktaként tanult zenét, majd Siklós Albert felvette a Zeneakadémiára; ott 1937-ben szerzett zeneszerzői diplomát. Ezután sok hozzá hasonló helyzetű frusztrált fiatal zsidó értelmiségivel együtt csatlakozott a több-kevesebb joggal munkásmozgalomnak nevezett politikai irányzathoz: szociáldemokrata pártmunkát végzett, munkáskórust vezetett, mozgalmi kórusműveket írt. A háború idején munkaszolgálatra vitték, s ahogy olvasni, politikai tevékenységért börtönbe került. Érthető, hogy zeneszerzői munkára kevés ideje jutott. De azért komponált, vagy legalábbis bemutatta meglévő műveit: ha hihetünk az 1944. március 5-i zeneakadémiai koncertműsornak, a fiatal magyar zeneszerzők közös hangversenyén Paulovics Géza kamarakórusa előadta három kórusát. Várnai Péter szerint a német megszállást követően „illegalitásba vonul. Tagja az ellenállási mozgalomnak és fegyveresen is részt vesz abban”.2 1945 tavaszán, mint a kommunista zenei sejt egyik alapítója és legaktívabb tagja, mozgalmi munkáját sokkal nagyobb stílben folytathatta. Életrajzírója szerint ő hozta tető alá a magyar zenészek első érdekvédelmi szövetségét, a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezetét. Az 1947-1948-as kommunista offenzíva kezdetétől a frontvonalban 2 Várnai Péter, Székely Endre, Budapest, Zeneműkiadó, 1967 (Mai magyar zeneszerzők, 11.). 197