Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Nem én kiáltok, a föld dübörök". Magyar zene sztálin halála után
alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj; alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.” Fecsegő felszín és hallgató mélység ellentétével József Attila 1936-ban nem az akkori múltat, hanem a jelen állapotát jellemezte; és mikor fecsegett zavarosabban, hangosabban a politikai felszín, mikor hallgatott tanácstalanabbá a társadalmi mélység, mint 1954-ben, a Concerto komponálásának idején? Nem hisszük, hogy éppen Szabolcsi ne tudta, ne érezte volna ezt. Úgy véljük, azzal, hogy Szervánszky zenéjének katasztrófahangulatát a múlt ábrázolásának állította be, menteni akarta, ami menthető - oszlatni a renitens muzsikus feje körül gyülekező pártvihar felhőit. Vagy tán nem is csak annak mai szemmel nézve tragikomikus pártviharnak az előszelét akarta kifogni a vitorlákból, amely hamarosan ki is tört: 1955 végén pártfegyelmivel, kizárás előtti utolsó figyelmeztetéssel rendszabályozták meg Szervánszkyt, aki négy társával együtt aláírta az írószövetség lázadó memorandumát. Szabolcsi érzékeny belső füllel talán egy másik, nagyobb vihar fenyegetését hallotta ki a zene hangjaiból. Szabó Ferenc oratóriumának - írta -, „a beteljesült forradalom, a népszabadság himnusza áll a középpontjában.” Ezzel szemben Szervánszky művének az a tartalma: „hogyan érik meg a népben a forradalom.” Kísértetiesen pontos jövendölés: a forradalom érlelődőben volt; nem a múltban, hanem az 1955-ös jelenben. A József Attila emlékének szentelt Concertót 1955. május 2I-én mutatta be a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Somogyi László vezényletével. Alig több mint három hónap telt el a Fuvolaverseny februári premierje óta, és a tartalmas koncertdarab „enyhültebb és boldogabb” hangjaihoz képest a nagyzenekari mű „szorongása, vad fájdalma és komor felegyenesedése” váratlan újdonságként kellett hogy hasson mindenkire - más kérdés, hogy kire revelációként, kire ostorcsapásként. Szabolcsi Bence védőbeszédszámba menő elemezéséből arra következtethetünk, hogy pártberkekben nyugtalansáp, a zeneélet szervilis fórumain pedig bizonytalanság uralkodott el. Jellemző, hogy az Új Zenei Szemle egyszerűen elbliccelte a mű bírálatát; ehelyett hónapokkal annak bemutatója után a Fuvolaversenyről íratott elemzést. Szervánszky 1955 márciusában kapta második Kossuth-díját; a Zeneművész Szövetség által fogalmazott indoklás kiemelte: „új művei a legnemesebb eszközökkel fejezik ki zenei fejlődésünknek azt az irányát, melyet ma zeneszerzőink legjobbjai képviselnek.” A Concertóról ilyesmit senki sem állíthatott - Szervánszky körül kihűlőben volt a levegő. Csak ha e körülményeket tekintetbe vesszük, sejtjük meg, milyen szándék irányította Szabolcsi Bence tollát 1955-ös publicisztikájának harmadik szakaszában. Miután bemutatta, sőt kiélezte az ellentétet Szabó és Szervánszky zenéje és világképe között, kísérletet tett, hogy mégiscsak áthidalja különbségeiket, beboltozza a közöttük lévő szakadékot, s egyazon táborba, a lelkiismeret-vezérelte zeneszerzők közé sorolja a két ellenfelet. Az óvó szándék, az intő hang félreismerhetetlen; a selejtes zene, a komoly magyar zeneszerzést elnyeléssel fenyegető operettáradat képének felidézésével Szabolcsi mintha összefogásra szólítana fel, mintha figyelmeztetni akarná a két komponistát és a sorsukért felelős kultúrpolitikusokat: az igazi veszély a komoly zeneszerzés várának falain kívül készülődik, ne süllyedjenek hát áldatlan testvérharcok mocsarába. Hiszen Szabó és Szervánszky művészete is, világos és sötét színeiben egyaránt híven ábrázolja a legfontosabbat, ami bennünk és körülöttünk végbemegy: az új születését, egy formálódásában hatalmas korszakot, a mai és a holnapi embert. 408