Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Szegény Magyarország". Magyar zene a 2. világháború alatt
előadására jóformán semmi reményt nem táplálhatott, sőt, attól kellett tartania, hogy ha mégis új művet ír, az esetleges bemutatót nem éri meg. Ahogy Breuer János előtt kijelentette: „amikor az 1. szimfóniámat koncipiáltam, nem volt nagy valószínűsége annak, hogy megéljem az első előadását”. Mégis folyamatosan tovább komponált, sőt tudatos elhatározással átlépett a zeneszerzés „magasabb osztályába”: szorongatott, nyilvánosságtól elzárt műhelyében ekkor kezdte meg a szimfonikus oeuvre kiépítését. 1941-1942- ben megkomponálta 1. szimfóniáját, a következő két évben pedig zenekari Partitáját. A szimfonikus irány afféle magasrendű dacreakció volt nála: amikor senkihez, vagy csak a közéletből kiszorított kevesekhez juthatott el zenéje, csak azért is abban a műfajban alkotott, amely Beethoven óta a tömegek szerepeltetésének és a tömegekhez szólásnak biztosít fórumot, legalábbis eszmei síkon: Annak idején, amikor fiatal zeneszerzőként [...] komponáltam, úgy gondoltam, a nagy csoportok hangszerelési gazdagsága eltereli a figyelmet a koncízabb munkáról. Ezért nem nagyon lelkesedtem a nagy csoportok megmozgatásáért. Később úgy éreztem, a kor azt kívánja, hogy sok emberhez szóljak, amihez sok hangszert kell megmozgatni. Lehet, hogy ez naiv és téves felfogás, de valami igazság van benne. Sok igazság van benne. Nem mintha Kadosa a beethoveni Kilencedik vagy a mahleri Nyolcadik szimfónia nyomdokaiba lépve a milliók, vagy legalább az ezrek zenéjének megírására törekedett volna. Első szimfóniáját még az egyidejű Sosztakovics-mű, a Hetedik szimfónia tömegszerűsége sem jellemzi. Részben igazat adhatunk Jemnitz Sándornak, aki az 1945. május 27-i bemutató után így írt róla: Stílusát posztklasszikusnak nevezhetjük, sőt a szó megszorított értelmében inkább poszt-haydni, semmint poszt-mozarti jellegűnek. Mert Haydn muzsikája még magán hordja az új zenei formákért, a leegyszerűsített összhangzatokért és a ritkítottabb hangszerelésért folytatott küzdelem bélyegét, még nem szabadult fel teljesen problémái alól.3 A kritikus megállapítása azonban félreértést is rejt. Kadosa az 1. szimfóniában egyáltalán nem a leegyszerűsített összhangzatokért és a ritkítottabb hangszerelésért folytat küzdelmet, mert ezeket az erényeket a harmincas évek neobarokk koncertzenéjében tökéletesen elsajátította. Ellenkezőleg, az első szimfónia kifejezetten a töményebb hangszeres színek alkalmazására, a tömegszerűbb effektusok elérésére törekszik, Beethoven és Brahms örökségének átvételét, és talán Hindemith stílusának asszimilálását tűzve ki célul. Kétségtelen, hogy az alkotói szándék bizonyos mértékig nehézkessé, olykor foltszerűen elmosódottá teszi hangszerelését. Ám e németes súlyra, gravitásra Kadosának éppen ekkor láthatóan nagy szüksége volt - ezzel akarja megkülönböztetni nyelvezetét mind a maga korábbi, mind a kortársak korabeli divertimentizmusától. Sajnos, magyar kor- és nemzedéktársainak akkoriban keletkezett szimfóniáit nem ismerjük, stílusbeli összehasonlításokról le kell mondanunk. Más műfajban készült művekkel pedig a szimfóniát csak óvatosan szabad összevetni, hisz még magának Kadosának versenyműveihez képest is feltűnő különbség mutatkozik. Jemnitznek az idézett kritikában tett másik 3 Jemnitz zenekritikái, 376. 84