Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Félünk lenézni a mélybe". Zeneélet 1945-1948
tanítványok népiességfelfogása körül megszervezett polémiák alig-alig burkoltan Kodályt támadták. Amennyire lehetett, Kodály mentette Járdányit: kivonta a tűzvonalból. Ám a jelek szerint nem büntette haragjával Szabót. Az ötvenes évek legvadabb idejéből nem ismerünk tőle leveleket, a későbbi időkből kiadott levelezésének tanúsága szerint ugyan nem dicsérte azért, amit zenepolitikusként tett, de személyét jóindulatúan, emberi együttérzéssel kezelte. Toleranciájára kettejük ismeretségének kezdeti időszaka szolgálhat magyarázatul. Kodály a húszas évek elején fogadta tanítványául Szabót, az ellenforradalom őt magát is megpróbáló éveiben. Rokonszenwel és sajnálattal figyelhette a tehetséges fiatalembert, aki éhezve, magát kulimunkával fenntartva folytatta zenei tanulmányait, és megértéssel fogadta, hogy helyzetéből fakadó, általános, mély elégedetlenséget érez a modern társadalom berendezkedése és uralkodó eszmerendszere iránt. Ez a korai Szabó-kép adhatott Kodály szemében felmentést a későbbi tettekért. Mindvégig úgy láthatta a szikár, egyre szorosabbra zárt ajkú pártfunkcionáriust, mint az avantgardista Vonóstrió ifjú komponistáját, akinek állítólag ezt a mondatot vágta szemébe a mű kottájába pillantva: „Maga az egyetlen, akiben líra van, és ezt most félredobja”. Szubjektív líra és avantgarde disszonancia viszonyát Szabó később a szovjet esztétika diktálta forradalmi romantika szellemében próbálta meg újraértékelni. Hogy ez hogyan sikerült, arról másfél évtized távoliét után Magyarországra hazatérve azon néhány művével adott számot, amelyeket részben a szovjet évekből hozott magával, részben már a honban komponált. Ha hinni lehet töredékes kimutatásunknak, az első nagyobb jelentőségű Szabó-bemutatóra 1945. június 10-én került sort a Zeneakadémia nagytermében. A Székesfővárosi Zenekar Fricsay Ferenc vezényletével a Lírai szvitet adta elő, azt a vonószenekari művet, amit 1936-ban korábbi gordonkaszonátájából írt át, vagy inkább írt újra. Ominózus időszak volt ez a szovjet zene történetében. Már lezajlott az első Sosztakovics-botrány, a szovjet párt első intése a zeneszerzőkhöz: térjenek le az avantgarde ösvényéről, és lépjenek a közérthető, jól hangzó, érzelmes zene széles útjára. Szabó engedett a felszólításnak, és hogy a külsőségeiben modern gordonkaszonátából viszonylag kis átalakítással gyökeresen más karakterű zenét tudott kibontani - olyat, hogy eredetére még Kodály sem jött rá -, azt mutatja, hogy a lírai magot már az ifjú modernista művében is csak néhány avantgarde manír fedte el. Más kérdés, hogy valóban eredeti, őszinte líra bontakozott-e ki az új változatban, abból a fajtából, aminek megőrzésére Kodály buzdította? Már ebben az első lírai-szocialista (vagy szocialista-lírai) kísérletben jól érzékelhetjük a későbbi nagy apparátusú Szabó-művek sajátos kettősségét. Tagadhatatlanul jelen van a valódi, bensőséges dallaminvenció, és kifejezetten eredeti szín- és hangzáskombinációk jellemzik az írásmódot, de a kettő sajátos módon elidegenedik egymástól. A líra nem bontakozik ki, hanem benne ragad a hangzás bilincsében, beszorul egy statikus zenei felszínbe, ornamenssé, szőnyeggé neutralizálódik. A zene, amely érzelmeket kíván kifejezni, a kifejezhetetlen elé vont tarka és tetszetős függönyként szól egész tételeken, tételrészeken át. Legalábbis e hallgató fülében; kritikusok a bemutató idején nem tudták, vagy nem akarták érzékelni a szabói vallomás belső dermedtségét. Budapest nemsokára megismerhette az 1941-ben írt Zongoraszonátát is: Jámbor Ági játszotta el 1945. augusztus 12-én a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezetének termében, Kadosa Pál Zongoraconcertinójával és Veress Sándor József Attila-dalaival egy műsorban. Korabeli kritikáit nem ismerjük. Kéttételes formája inkább a szonatina, mintsem a nagy zongoraszonáta mértékével mérhető. Letétje meglehetősen kezdetle-224